Kötelék
Megragad egy áramlat, elsodor innen távol.
Nem tagadom, fáj az elbúcsúzás.
Elveszítem magam, szívem örökre itt hagyom,
miért ilyen nehéz az elválás...?
Könnyeimet nyelve lassan haladok
ellentétes irányban, merre valójában akarok.
Feladott a harcom, nincsen többé „vissza”,
emléked a szívemben ég, s felejthetetlenül tiszta.
Homály borítja utamat, nem lebben az árnyék,
kószál felém a szél, s magával sodor.
Üres tekintetemmel körbetekintenék,
ha létezne még a világ. De nincs, csak pokol.
Életerőm a végén járkál, mindenütt fellegek
tarkítják egemet. Fel sem nézek.
Kötéltáncot rop velem az érzés,
mi volna, ha még ennyire sem félnék?
Áthatolhatatlan falba ütközöm, megállok.
Kábán rátapasztom kezem.
A rücskös kövek közt átjárót találok,
mellette vagyon leírva a nevem.
Jelentheti-e ez a majdani jövőm?
Merjem-e felfedezni ez újt? - tűnődöm.
Borzongva keresek másik kijáratot.
Kijáratot innen, hátha mennybe jutok.
Mögöttem hangosan harsogva dúl
ezer ördög. Villámokon rohannak utánam.
Nem félek tőlük, menedékem a falon túl,
át kéne lépnem... ám ittlétem sem bántam.
Mi tart mégis vissza? Mi nem engedi lelkemet?
Minek foglya volnék mindörökre, az szerelmed?
Bármily fájó a terv, maradni kényszerít valami.
Erősebb a vérem üteme. Nem is akarok kiszállni...
Eltaszítom az áramlatot, tovafújom a szellőt,
elhajítom rabságtól fáradt láncaimat.
Távolodom a faltól, rám-mosolyod ad ehhez erőt,
délcegen odébb rúgom kopott bárdjaimat.
Képtelen ez a szabadulni vágyás,
mely mélyen bennem vert tanyát.
Elfogadhatatlan az itt maradás,
mégis... úgy hiszem, nem látom majd kárát.
