Édes rabság
Rád várva váratlanul száll le éjem,
e felhőtlen, s zavartalan szövevényben.
Kétlem, elbírom-e egyszer ésszel
azt, mit akaratlan velem teszel.
Boldognak látszottam, amíg nem voltál.
Mikor jöttél, tudtam, késő. A végzet megtalál;
pezsdítőbb ez, mint az igaz élet,
mégis végre érzem, hogy valóban élek.
Láncunk láthatatlan súlya fonódik
körénk, s léptünk tétován megbotlik.
Lelkünk kézen fogva száguld a fénybe,
testünk nem érhet előle menedékbe.
Ősi érzelmek zabolátlan fogsága
zár minket végleg e párnázott cellába.
Álmomban már láttam. Szíved ritmusa
azóta cseng szívembe, mióta te vagy mágusa.
Nem múló, inkább növekvő szerelemmel
veszem fel a harcot, ám nem csata-kedvvel.
Lényem izzó parázson táncol, nem tagadom,
minden, mit kiváltasz belőlem, neked adom.
Úgy vélem, e raboskodás immár véget nem érő,
nem kell hozzá más csak te és én. No meg lelki erő.
Erő, hogy együtt oldódjunk fel az éjben,
és soha ne égjünk porrá ebben az örök fényben.
