Repedés
Lángoló érzéktenger kifogástalan csodája
nem múlik soha - hittem. Tévedtem volna?
Alabástrom szelídséggel könnyezik a szívem,
boldogságom itatója nem más, csak Te vagy nekem.
A szerelem vereme mélyen magába nyel,
feloldódom színeiben, örömöm nem közönnyel
viseltetik feléd. Halhatatlanná tesz, akárcsak Te,
s benned együttünk utoljára van általa teremtve.
A porcelán külső alatt mégis lüktet egy ér;
ellenséges érzéssel töltött, gyűlölettel felér.
Hatalmába kerít, onnan nem enged ki soha,
ezért lesz lassan szívem jegek urának mintaszobra.
Szerelmem apró léptekkel halad a vég irányába,
tűnődöm, mikor jut odáig, hogy illanna a halálba.
Megölném, ha tudnám, ám képtelenségem visszatart,
gyűlöllek, amiért szeretlek. E repedés a lelkembe mart.
Elengednélek, ha menne... Túlzott vágyam állja útját
e döntésnek. Akaratom véges tengere nem szelídül,
inkább még tovább dagasztja gyötrelmeim árhullámát,
míg tudattalan, akaratlan, s tétován bele nem fulladok végül.
