Parázs
Nem állana közénk sem lég, sem képzelet,
beérném azzal, ha érezném ölelésed.
Érezném hosszú, forró csókod ízét,
ölelésünkben egymás zakatoló szívét.
Érintéseink tüze felperzselné testünk,
kimondhatatlan volna az, mit mindketten érzünk.
Simításodtól gyulladna ragyogó szikra,
nem figyelnék másra; érintésedre, csókjaidra.
A szó felesleges sóhajként szállna tova,
nem engednélek el többé semmiért, soha!
Forró tested érintése a bőrömbe égne,
ha magamhoz szoríthatnálak végre!
Vérforraló vággyal emésztget minket a mámor,
testünk egy. Ne legyen többé ennél jobban távol…
Eggyé válunk végre, teljesen, mindenestül,
mozdulatok szegnek meg minden nemleges magunknak tett esküt.
Akarlak érezni még, belőled messze nem elég ennyi,
gyötrelmes gyönyörrel próbálnék szívedre még inkább hatni.
A hajad az arcomban, simogat mindenütt,
verítékcseppeknek lehullni sincs idejük
Nyögéseinkkel tarkított némaságban belső kéjünk éltető,
zabolátlan vágyunk semmi „odakintivel” meg nem törhető.
Nedvességed befogad, újra és újra,
rálépünk egy gyönyörűen csillogó útra.
Vibrál belül a lényem, szikkadt könnyesre szárad a bódulat,
ha álmodom, nem várom ébrem. Akarom, míg tart ez a kábulat.
Hogy meddig tart a gyönyör mi döntjük el végül…
Ahogy érezlek, minden, minden megszépül…
Lávaként izzunk fel, kettőnknek ez a sorsa,
mosolyod önként olvad boldog mosolyomba.
Kezem mindent akar, s a csípőd fogja,
így vagyok örömmel tested boldog foglya.
Örömmel vesztem el magam, ha te kapod meg lényem,
mindenünk eggyé vál e mámoros érzésben.
Nem kell elsuttognunk, a tény ott lebeg a légben,
szerelmünk végre kiteljesedik ezen a csodálatos éjen.
