Tűnődés...
Van vajon másik fele az embernek?
Olyan, aki mindent megtestesít,
kiben hiszünk, s akit szeretnénk.
Ki ázott éjszakán is felmelegít?
Kiszolgáltatottá tesz a tudat,
nem vagy többé egyedül.
Félelmet gerjeszt, tán nem is igaz,
s csak képzeled őt legbelül...
Mostoha sors az utadba sodorja,
majd' belehalsz a jelenlétébe,
de szíved elküldeni nem bírja.
Örülsz, hogy sütkérezhetsz fényébe.
Ő adja a fényt, a Napot, mindent,
de ő is veszi el utolsó korty levegőd.
Csókja megfojt, ám élvezed mindezt,
akarod érezni ez ambivalens erőt.
Szabadulni próbálsz fogságából,
de visszaránt lelked torzító mágnese.
Kitörni nem lehet ebből a kín-csodából,
vele kell élned. Nincsen kiút, s nincs mese.
A vágy csak rá irányul; szinte betegít az akarat,
ám darabokra szakítják szellemek a lelked,
tisztára őrjítő ez a kétséges gondolat!
Megszabadulni tőle nem akarsz, de nem is lehet.
Bárcsak lehetséges volna e nem-lehet,
gyógyultan távozni mielőbb, mielőtt késő,
ám az élet csupán egy egyszeregy.
Akarod-e? Gondold meg, döntésed végső.
