Ezer sóhaj

Ezer sóhaj

Veszejtő vágy, szelíd-kínzón rabul ejtő

tajték, sós hulláma gyöngéd játék,

feltarkít mind éjfeketét, megbolondít

józant, hamvadt lángot újralobbant,

s szava szép; álombeli kies kék ég.

Ezer sóhaj... Valóra vált édes óhaj

szédít buján, egy simítás gyémánt-ékít.

Felperzselő órák moraja észveszejtő,

mámorba vált a kéj, egy igaz álomba

ringat a sors, a szívünk nem hallgat.

Csendben, két test egy lélekben

lelt meg egy helyt, mi édes titkokat rejt.

Őrült szenvedélyből érzésekké kövült

táncba fullajt, már majd' felgyullajt

a végtelen szerelem, szinte képtelen.

Időnk

Időnk

Édes percek, észveszejtőn telő időnk,

végtelenné vált pillanat, ismétlődőn

minden érzéket felforgat, s midőn

óra kondul, csúf pirkadat fog el félőn.

Rezzenetlen kincs, érdes-szép mozdulat

minden rezdülésbe vészett, kövésett kábulat

bódít el, zsongunk... Mit érzünk, egy ámulat,

tagadatlan tarkít a vágy, kísérője a varázslat.

Körülöttünk rohan, mégis meg-megtorpan,

elsötétlő világ látja csak, mi ízünkké lobban,

s fulladtan heverünk valós élőn, de holtan

tör szét időnk, mit szerelmünk tart lángolóan.

Hajnal

Hajnal

Testem fáradt súlya most még sótlan pihen,

halomba dőlt fák közt vézna, őrült harc dúl,

álmom egy ócska, üres hithez híven

szótlan egész a sötét sarkig fordul,

s mikor a nap pirkad rám téves, bágyadt ívben,

majd fénye orvul-neszt’len rám csikordul,

agyam egy talált, édes vétlen kincsen

eltűnődvén átláthat’lan ködbe borul.

A hajnal omol körém, fala remeg, táncol,

az éles végtelenben lelkem hőért sikít,

fülem új szót hall, s zenét, mit ismer bárhol,

fentről az égből kiált, már csaknem fájót visít.

Bőröm a csontomra fagy, kardom a vérben gázol,

a távolba vész, hol csillámló tükör virít,

melyre az élet buzgón ezer törést rajzol,

tajtékokat, de bennem útlan jövőt kiírt.

Szétfoszlottan rohan, sebest üget tova az idő.

A fölém vonult felhő szivárvány színe oly szép,

hogy barlangomból bátran s gyorsan bújtat elő.

Szívembe vés a jelen, belém új ösvényeket tép,

s míg egy sziklán állva hallom, mit búg sorsom, feljő

hozzám szavad, hangod maga egy tiszta tájkép,

melyre az a nap ír új sorokat, mely még csak most kelő.

Semmisség

Semmisség

Lágyan felzúg a csönd, titka maga a napnyugta, tűz,

elfáradó alkony sóhaja egész egy álomig űz,

melybe bukván a légszomjam forrong és dúl,

ijedt könnyem hullik a hold fényén túl.

Darabokká szaggat, olcsó sugár nyílik mögém,

őrült bilincs kattan mindkét csuklóm köré, s körém.

Zártan jár az agyam, elmém kitörni kész,

de foglya már egy vágynak, mit fel nem foghat az ész.

Belém tapad az érzés, a kulcs meg bennem szület,

tájatlan völgyeken átcikáz a ködízű szürkület,

áldott tapasztalat szava véd a jelentéstől,

fontolt végtelenbe taszít, s így mesél a semmisségről.

Szabadít egy hang, mély suttogása felerősül,

belepi körben a falakat, megráng éles üvöltésül,

fülem kiált, véresre hal értelmemben a báj,

majd oltalmába kerít a fény, s kivirágosodik a táj.

Koporsócsend

Koporsócsend

Gyorsan szárad a papír,

itt-ott elfedi a tinta.

Még nem áll meg a toll,

mely rá a jó jövőnket írja.

Szelíd szavak súlya tódul

skarlátbetűnk szép ívébe,

néma vallomással mesél,

térképet nyújt két kezünkbe.

Rajzolt varázs, mítosza cseng

fülünkben, suttogva zeng,

csókol a vágy, ölel a jó,

mondatba zár, igaz a szó.

Szemfény tükre lágyan elring,

tánca parázs, bennünk kering

dallama, s hol vetül a kép,

rajta állunk, sírunk ez épp.

Boldog halál, koporsócsend.

Tekinteted szikrát lobbant,

verem pezseg, bőröm izzik,

megírt tetted szíven dobbant.

Zajlik a lét, utunk kies,

telik napok, hetek perce,

ránk talál egy szivárványláb,

leszáll füstje, körénk persze.

Mostoha múlt, titkos jelen,

rejtett rabság holtunkiglan,

édes élet háncsba vésetett,

jelentése a nappal villan.

Sötét folyó

Sötét folyó

Hömpölygő ár, színe mély ködbe veszve kiált szabadon,

sekéllyé vál partja, kavicsok törik szét felhabzó álmait,

s midőn egy halk csobbanásba fúl az érzés fénye sorban,

elriaszt’ni készek a fák riogó, baljóslatú varjait.

Lassuló csend, zúgva zúzza porrá tereletlen irama

egy erőnek, mely kószál, s közben pusztítva eszmél, a való

borostyán-kedves, fel-lezsongó ármánya dacolva vív,

ám hiába ellene mind ékes mondatot összetartó szó.

Sötét folyó, színe mély ködbe veszve kiált szabadon,

forogni kezd az űr, mely születtetett, majd temetett,

hol a zsivajgó ár tagadatlan szunnyadna szép tóvá,

nem állhat meg, míg sorsa él, vágya mást nem tehetett.

Hónapok

Hónapok

Buzgón telő idő, mellettünk szaladó hónapok,

velük együtt igéző, őrjítőn aromás illatok

serege fon körbe, s hatalmába kerít a vég,

lépteink ruganyos üteme, felettünk ragyogó ég.

Érzelmet sugalló pirkadat, testünket ölelő vágy,

szelíden ránk sújtó alkonyat, gyengéden megvetett ágy

vesz körül puhán, s míg a légzetünk hajt,

könnyeden vészelünk át mind gonosz ostromot, bajt.

Falakra felrajzolt évszakok, ősz előtt telített nyár,

tavaszba olvadó tél, mi fűszere orrunkba száll,

meglátván csillagát az égnek, mely nappal új napra kelt,

együtt úszva át folyót, mit barlangunk hősen elrejt.

Odvasodóan mélyen, fatörzsbe vésetten lüktet

a szívünk, nem érez múló idő okán megfakuló, elárvult vesztet,

s midőn a telő, suta évek lassú folyama ősszé kísér,

tekintetünk régi fénye percenként feltámad, él.

Ragyogó

Ragyogó

Csalfa folyó, keringő útja tájat tépáz,

víz, csillámló tükörképet széllel formáz,

ragyogó szín, nesze széttört ágon hintáz,

érzéki kín, kéje bőrre érzést mintáz.

Karmoló perc, az idő végtelenbe torpan,

fulladni tetsz’ az éra, s forró lánggá lobban,

tengeri fény felsütvén sorban gyötör,

s megráz a tény, ránk szakad minden gyönyör.

Árnyalat

Árnyalat

Lágy hullám nyaldos szelíd, bézsszínű partokat,

egy felleg kúszik felett, homokra rajzolván árnyakat,

s pihentemben elnézvén e deli álombéli tájakat,

a lelkem nem kíván mást; még, ilyen, több vágyakat.

Suhanó szél simít, bársonyát bőröm alatt érzem,

megkap a tűz, lángcsóváit babonázott tekintettel nézem,

ölel egy szó, szívem hangjából él, vérzem,

te vagy ösvényem, ha léptem letér rólad, végem.

Szemed fényként villog, mint gyertyaláng az éjben,

mágnese pont feléd hív, színe csaknem mint az ében,

nem tusa ez így, lebegőn, kézen fogva, kéjben,

inkább nyári varázs, egy rövid árnyalatnyi télben.

Ragadozó

Ragadozó

Félhomály pang, levelek ágain kószál a csend.

Megrekedt levegő fulladón üzekszik, neszeket ment,

majd jajdul egy ín, feszülve vár egy erőt, ösztönt,

s már ugrik az árny, szabadságból harap börtönt.

Józan tisztán mormog az éj, tüze merészt lobban,

egy szív, hős-utolsót, életfokán gyorsan dobban,

a préda már holt, lappangón ráng még néhány izma,

szeme két üvegszín folt, tükrében mállik porrá útja.