Napsugár nélkül

Napsugár nélkül

Elpusztult föld, kies, kopár a táj.

Nem legelész rajta bohókás nyáj,

nem zúg folyó, s nem fúj a szél,

alig van virág, mely még megél.

Kiszáradt mederben kiszáradt hal.

Süket a világ, már semmit se hall, 

ki figyelni kész volna, nem lát szeme, 

vakultan támolyog, el sors bánt vele.

Tétova fellegből már eső sem hull.

A nap sütni próbál, de oly konokul,

hogy törekvése kevés, sugara meg csorba.

Nem segíti semmi, belefúl a porba.

Láthatatlan erős érzés haló,

egy falon kúszna akár, ám túl halk a szó.

Megreked félúton, kitartása gyengül,

majd le is esik aztán, és halott lesz végül.

Fulladás

Fulladás

Zúg a levegő, hangja lustán oson el tüdőm rongyáig.

Már szinte menekvő, ahogy kapkodóan mozgom.

Az időn lyukat sző egy véres kéz, mely torkomon ül,

s minden enyésző, minden boldogságom, gondom.

A zajló folyó medre végre fogadásomra kész.

Felettem holló, károgása halott csendbe torkoll.

A világ alvó, álma többé belém nem férkőzik.

Így minden oly jó. Az éj is halk, nem horkol.

Csapkod a szél, leng, lebeg a semmiben testem.

Mihasznom él, rekedten kiált még egy törekvő utolsót.

Megpattan az ér, beterít és ellep ködöm lassan...

Szívem békél, mosolyom is nyugodt, várja a koporsót.

Fekete folyó

Fekete folyó

Szelíd dallam hasít át egy éjszakát.

Zúgolódik a szél, látom a könnyen át,

ahogy apró fodrot képez az ereje,

már elsuhant a folyó, nincs sehol eleje.

Huhogva köszönt felém a jeges éj,

ritmusa rám támad, szinte harcba hív.

Új álmot bont, rám talál régi kéj,

megfeszül testem, lelkem még csatát vív.

Beúszok a mélybe, hagyom, sodorjon el

a duzzadó ár. Ha volna is út visszafelé,

kétség gyötörne; maradni-menni kell?

Ha megállna az iram, haladnék-e szembe, elé?

Talányos, mocsaras part övezte csapás

kísér kettő oldalt; mar, mint egy harapás.

Sorsom a sötétlő, fekete folyóba fúl.

Látok-e majd ott fényt, az éjszakán túl?

Szélmalom

Szélmalom

Őrült örvénybe pergő villámsebes szekér

zaja kies-időst lobban, a mennyekig felér,

ott zendül meg újra és újra, untalan, 

suttogóvá sosem csendesül, dolga van.

Elmélkedve bámul, figyel némán ezer angyal,

féltérdre borul az Isten is, háta mögött dermedt fagyal

vált zuzmóssá, éles levelei nyomán vércsepp cseppen,

majd maró szél ostorzó csapása sújt le. Fém is reccsen.

Zúgó áramlata korhadt fára ráncol kérget,

tüskéken át olt be erekbe halott-mérget,

s hiába sugár, mely arcokon szántana véletlen

mosoly-barázdát, az ő kése túlontúl életlen.

Harcba lódul egy nyíl, fúródása védtelen

áldozatba csapul. Útja bősz és sértetlen.

Lomha ragyogás izzik fel, körben mindent éget,

magával hoz baljót, s érthetetlen véget.

Szánalmas sors arcul csapja, vére kőre fröccsen,

s egy rést keres a létben, e fáradt-gyilkos, idült meccsben.

Nincs menekvés többé, nincs száradt aggyal,

átgondoltan zajló szétesés, csak zilált hanggal

feltett kérdések idegtépő nesze szótalan.

Már vár valami odaát, színe égő füstkatlan.

Megadja magát az élet. Piciny szívébe lüktető ér,

így vál gonoszból jóvá a tett, míg lélegzete véget ér. 

Nyílna szívem

Nyílna szívem

Nyitva szemem, körbenézek.

Virág virít, érzem édeskés illatát.

Pompája elragad, felé lépek.

Magamba szívom az üdítő aromát.

Nyitva szemem, körbenézek.

Ezerszín táj nyílul messze elém.

Valami ijesztőt-bódítót-muszájt érzek.

A látvány oly mélyen kapaszkodik belém.

Nyitva szemem, körbenézek.

Vadult hegyek, s völgyek karolnak át.

Rejtély övezte ösvények kövén lépek.

Bárcsak megfejthetném titkát.

Nyitva szemem, körbenézek.

Egy másik szempár kíváncsin néz vissza.

Kezét nyújtja felém, félve hozzáérek.

Tekintetem némán csak tekintetét issza.

Nyílik szívem, körülnézek.

Álmom testet öltött, valóra vált.

Félelmem sivárrá apad, újból érzek.

Már nem vágyom ébredést, még kevésbé halált.

Nyitva szívem, és csak nézlek.

Ámult szemem már mindenütt csodára lel.

Nyomodban fényes lét küszöbére érek,

hol felkap minket a szél, s többé nem enged el.

Bár

Bár

Bárcsak véget érne, bár az út végére érnék!

Lebegve kapná szárnyra hamvaimat a szél.

Bárcsak elmúlna már, bár tovább nem élnék!

Nem lenne több, amúgy kilátástalan cél.

Aláhullanék ott, hol nem vennék észre, hogy vagyok, 

nem gyötörne már bánat, nem kínozna a lét,

s bár nem tudná senki, hogy velük együtt fagyok,

figyelném, hogyan hord másokra jeget a tél.

Van hely, hol lábnyomom hagyom. 

És van, kinek örömet okozna végem.

Én inkább az utóbbit vágyom;

bár elfolyna minden csepp vérem.

Csapda

Csapda

Hajamba kap a szél, egy édes íz érint meg lágyan.

Kóstolgatom az aromát, szétolvad puhán a számban.

Csábítón zúg fel szerte a lég, bizsergőn perdül párat,

magával vonz, tetszik az ereje, bár tudom, csak áltat.

Elkábít a szelíd ostrom, megfolyósodik a vérem.

Melódiát harsog az ég, zengő hangja lenyúl értem.

Felránt a vágy, magasokba lendít szilaj bársonya,

későn veszem észre, belém mar mérgezett alkonya.

Csapdába ejt, vasláncra vert rabbá vadít,

de még így is, rácsok között is meghódít

e féktelen, őrjítő örvénynek buzgó kéje.

Szabadulásom kulcsa egy más világba van rejtve.

Éjfél

Éjfél

Bezárja szirmát a nap, sötét költözik az égre.

Milliónyi ragyogó fény gyullad fel pont éjfélre.

Elcsendesül a táj, az élők már mind alszanak,

egyedül a tépett lelkek nem nyugszanak.

Bús táncot járnak, végtelen, kéz a kézben.

Fáradttá nyűtt testük lomhán lüktet ébren.

Álmatlan ronccsá torzult tekintetek hada

fásult pillantást vet fel az ezüst holdra.

Leláncolt képzelet egyféle ritmusra jár,

mígnem mindent körben el nem lep a homály.

Könnytelen, kiszáradt-vérzőn reszket a csont.

Hiába az álom, ha rajta a nappal csak ront.

Már nem

Már nem

Üres ház vesztegel,

néma csendje kongó, sápadt.

Ajtaján ki lélek áradt, 

és ész veszett el.

Út tőle már nem vezet el.

Gaznőtt fákat lombtalanít

a bánat. Tükröt játszik a tó.

Felzeng a szélben a szó,

mely halott csontba hasít.

Már nem él, a mélybe taszít.

Titkos ösvény erdőt kereng, 

köve egy sziklára visz, kiül.

Felriog egy holló, szárnya lendül,

s míg magasban a múlton mereng,

jövőt hajnal már nem is dereng.

Leszáll az éj, fátyla szaggat.

Kínnal telt időt sebbé karcol.

Józanság a szívvel harcol,

majd jót belátva igazt aggat,

ki mit érez, már nem faggat. 

Új nap virrad, felkél a test,

erőt kényszerít magára vadul.

Kiírt gondot, bút, bajt, s lódul

is vissza a létbe rögvest.

Napjára többé már nem száll le est.

Ablak

Ablak

Egy csepp fut lefelé rajt', fájón, 

zokog benne mindaz, mi múlt.

Az üveg fénye megtör benne, várón

a fényt, mely egykor köré simult.

Vesztett harc küszöbén vesztegel

még egy sajgó kis tűz, gyötör, éget,

s vele együtt ég el, vele veszett el

a remény, mi tán hozott volna véget. 

Lassú a könny, mint a lehelet-pára, 

mely lustán suhan alá az ablakon.

Bús arcra váj, ráhasít barázdája,

akár folyószelte meder a forró síkságon.

Sötétbe borul a bent, bár a kint fényes.

Világtalan vakká vált a vadult világ.

Ködbe vész az üvegen túl minden ékes,

régen szirmot hordó, szivárványszín virág.

Úgy indulnék! Rohannék a széllel, el!

Megfojt a sors, csapása erőst mér rám.

A kintet kérném, hívnám, csak élessz fel,

hadd végződjön, végre, fékeveszett tusám.

Térdre eső idő, megállsz rángó lábaimnál.

Hangod gyenge, majd' lázba gyúl szavad.

Napfényt az ablakon egy módon hozhatnál...

Feltörve dúlt, holt bút, hol az idő szabad.