Megint

Megint

Nem találtam, hogy merre visz az ösvény,

túl gyors sodrású volt az az aljas örvény,

mely a mélybe húzott magával, az újba,

de nem bántam sosem, hogy ráléptem ez útra.

Most megint vakon tapogatózva létezem

ebben a kérdésekkel töltött, sötét teremben,

s megválaszolásuk fájón hasogatja bőröm,

de majd-megoldásuk örökösre fokozza örömöm.

Megint. Az elszakadás gyötrelminek átélése után

megint akarok fényt a zúgó, orkánszerű vihar után.

Látni óhajtom az arcodat, megint fogni a kezed,

összefonni ujjainkat, és csak nézni, nézni szemed.

Egyre erősebben, vigyázóbban lépek megint feléd,

nehogy feltámadjon a seb, mely mindent újra feltép.

Hagynom kéne, messze repítse tőlem lényed a szél,

de nem tudtam végleg elszakadni. Megint belém égtél.

Tehetetlenség

Tehetetlenség

Szikrát ont rám a nap, de esőt a felhő.

Felszállt rólam a köd, mégis úgy érzem, késő

bármi olyanba kezdeni, jókat érezni,

mely félő, sorsom miatt máglyán fogja végezni.

Ami elmúlt, már múlt. És nem látom a jövőt.

Csak egy színes pengét, amoly gyorsan-ölőt.

Le akar rám csapni, meg nem állíthatom,

késleltetném csupán, de... tán nem is tudom.

Oly sokszor mondtuk ki, nem lehet csak ennyi,

szívünkben, legmélyen nincs már szinte semmi,

más, csak ez. Ám az élet nehéz. Sodrai kínoznak,

egy sejtem sem akarja, mégis rám nő e kárhozat.

Akarlak téged. Akarom, hogy csak mi…

Ám nem-választott utam nem lehet becsapni.

Menekülnöm kéne, tőled is távolabb, mint tőle,

hogy ne rakjak rád olyat, mi áldozat-terhe.

Kívánnám még egyszer ízlelni ízedet,

mégha elvakít is, meglátni fényedet.

Simítani lágyan egymás hevült bőrét,

s megőrizni mélyen mindezen jók képét.

Ám az időm véges. Létem harcolni kényszerül,

jövőm, bár nem vágyam, torz várólistára kerül.

Gyötrelmem hősen viselem, hátha még elkerül,

s ha tudok netán élni, az nemsoká kiderül.

Még

Még

Intek feléd egyet... de korántsem utolsót.

Kérlek, vésd magadba mindazt a sodrót,

mely közöttünk feszült. Mindazon szálakat,

miket elég szorosra szőtt a sors, mit áradat

próbált, több is, tépni, de maradtunk mindig.

Csak bízni kell. A végzet nemsokára elnyit

egy ajtót. Belépünk majd rajta. Nem tudjuk,

mi lesz belőle. De még akarjuk. És sose bánjuk!

Várakozásra késztet ez legbelül. Nem félek.

Érzem, jól döntök majd. Várj még te is, kérlek.

Várj

Várj

Várj! Ne szaladj még olyan messze…

Lehet, hogy a minden nincs is elveszve.

Remény mindig kell létezzen, életben,

akárcsak dobogás haldokló testünkben.

Feléleszteni vágyom a szót, a lobogást,

szemedben azt az apró, ismert csillogást.

Vágyni vágyom az érintést, nem feledtem,

mily féktelen borzongást váltott ki belőlem.

Akaratom tompa, belevesznék a jövőbe,

de a jelen még kötöz… Nem látom előre,

mit hozhat a holnap. Így csak egyet kérek:

Ne rohanj el messze! Várj még picit, kérlek…

Türelmed  igaz bizonyítékával a kezemben

élem, amit kell, mert ott leszel szívemben.

A sors foglyai vagyunk, jóvá nem mi írjuk,

miket tettünk, de… ki kell, hogy bírjuk.

Megígértem, én maradok távol, de nem lehet…

Visszahúz valami. Szívem beleremeg.

Bocsásd meg e vétkem, immár itt sem vagyok.

Mindnyájunknak inkább távolságot hagyok.

De várj… Kérlek, ne menj olyan messze.

Higgy a lehetben egy kicsit. Tán nincs minden elveszve.

Ijesztő vágy

Ijesztő vágy

Lágyan ringatóztam a sodró tengeren,

mikor a gyorsan közelgő, taglózó végtelen

egy messzi villámot sújtott le az égen.

Felcsillámlott benne, mit igaznak hittem.

Halk zajjal ront felém egy őrült képzelet,

szívem nem remél jót. Sőt, baljóst képzeleg.

Eső cseppen dúltan megdermedt arcomra,

így szólít fel szótlan egy új, végzetes harcra.

Ború tör szívemre, de tán jön egy napfény,

nem kihűlt lelkemre kincset ír a remény.

Nappalról éjre vált hirtelen az ábránd,

kusza csillagcsodák repesztik a márványt.

Fürdőzőm a szépben, ám hamar vérré válik.

Már nem is képzelem, jövőm tovasiklik.

Felívelt életem görcsös botlásba rogy,

én mégis akarom. Akarom, de még hogy!

Dúl bennem sok kérdés, szívem fel-felszikráz,

ostoba eszményem harcedzetté mintáz.

Holt nyugodtan hagyom, gyilkoljon meg élet,

túl már minden gondon többé én nem félek.

Megnyertem egy csatát. Eredményem vele

nem az lett, mit vártam. Köd kúszott derűre.

Sodor néhány rímet még szívem el a szélben,

új szerelemre lobban semmibe fúlt vétkem.

Bátorság kell

Bátorság kell

Fátyolként borul rám a tündértestű éjszaka,

mégis ez most létem legrémesebb évszaka.

Nem akartam, de feszít valami jó ott legbelül,

ha viszont emlékszem, túlzott gyorsan elrepül.

Szépet vágyom látni. Azt, melytől kicsordul

egy könnyem. Meghatottan kifordul

a lelkem. De mereven csak állok.

Állok és egy apró megoldásra várok.

Az életek sorra lépegetnek át más életen,

néha ölelkeznek. De nem lehet ez véletlen.

Sokszor nem tudjuk, mely lesz majd az igazi...

De őszintén... kudarc után muszáj rögtön feladni?

Még ha sok csalódás mérgezi is lelkünk,

fel kell állni! Élni. Még kicsit létezzünk.

Ne induljunk el úgy, „de úgyis vége lesz”,

örüljünk, míg valós. Utána álom-nesz.

Építsük jelenünk, adjunk hozzá célt is,

s ha mégsem léphetünk... de éltünk mégis.

Torz emlékek ne rontsák a lehetséges jövőt,

mi lehet akár rövid, de éppen megéri az erőt.

Esélyként pennát adva a sors kérges kezébe

írjuk magunk utunk. Ne nézzünk túl előre.

Láthatatlan keresztutak úgyis szétágaznak rajta.

Kiszámíthatatlan. Mersz kell. Ez, mi ízét adja.

Értékek

Értékek

Értékek. Mit is jelentenek...?

Feladott sorsokat, kiégett életet?

Kérdésekkel tépett rémeket,

űzött, porrá törött érzelmeket?

Képeket, elmúlt élményeket,

védtelen, ősrégi szépségeket.

Apró kis csodákat, lépéseket,

édes perceket, örök-érvényeset,

lehetetlen, de jó élvezetet,

kirakóként összepasszoló érméket.

Egy irányba mutató térképeket,

kereszteződő utakat, sövényeket,

erdőket, fákat, bokrot s réteket,

patakból duzzadó hűvös tengereket.

Otthont, családot, olyan embereket,

kikért mindünk szíve folyton megremeg.

Tetteink becsülő puha, meleg kezet,

mi erőn felül tartja bennünk a lelkeket.

Érzéseket, melyek telhetetlenné tesznek,

még többre vágyva megreszkettetnek.

Szörnyű-szép álmokat, igézeteket,

jó jövőt, ki nem hunyó reményeket.

Ígéretekkel telt, őszinte tekintetet,

bensőjébe foglalva a józan értelmet.

Halált, ami elhoz földmély tiszteletet,

de előtte, s minden előtt... magát az életet.

Fura kép

Fura kép

Szelíden havazik a tájon végig a szél.

Álomtalan éjem egy csodás regét mesél.

Apró lábnyomok tarkítják hófehér ráncait

a tájnak, bánatunk ettől ledobja láncait.

Kedvesen simogat végig az új dallam,

magamba olvasztom, s odasúgom halkan:

„Ne hagyj magamra, túl őrjítő az élet,

nélküled sosem tudom, hova, merre lépjek…”

Nem szól a csend. Vakítón tűz felém a semmi.

Megpróbálok – kérésére – így is boldog lenni,

de tanácsosom nincsen. Tehetetlen állok,

karom az ég felé nyúl. Zárt szájjal kiáltok.

Meglepő a rám hulló hópihe hidege.

Kinyitom a szemem. A látvány ereje

megdermeszti testem. Nem moccanok.

Bár belül még hallom, már nem is sikítok.

Nyugalom jár át, mélyen átszövi porcaim…

Tudom, nem kell rejteni védtelen orcáim.

Mindent felfed a hó, nem eltakar, mint kéne.

S így tolul szívembe lelked halk reménye.

Olthatatlan

Olthatatlan

Befelé figyelek. Tompán zúg testem hű motorja.

Lelkemet a vihar kíméletlen ide-oda sodorja.

Választani nehéz. De tán nem rajtam múl a döntés.

Megírja magát az élet. Amint érvénybe lép egy érzés.

Mély levegőt szívok, gyorsan áramlik a tüdőmbe.

Úgy kéne ezt is csinálnom, ne vegyüljön üröm az örömbe.

Kérdés feszít szét belülről, egy, mi elhozza a jövőt…

Remélem, hamar lelem meg a választ, mely majd mutatja őt.

Reszket egy utolsót a kezem, kinyújtom felé a karom.

Valami erő vonz oda, ám nem biztos, hogy igazán akarom.

Lépek egyet hátra, de mintha betonfalba ütköznék,

így nem menekülök el többet. Tán előre van a menedék.

Tétován tekintek szét magam körül a semmibe,

óvatosan araszolnék valamerre… lassan bármerre.

Kívánom, meteorként zuhanjon végre rám a megoldás,

mielőtt eszem vesztem. Vagy csak zúgjon fel egy suttogás…

Halvány szél dereng fel messzi horizontomon.

Tán az lesz, mit vártam. Most várom, közelebb kússzon.

Mint sikló, tekeredik rám a végzet, és fojtogat,

kényszerít, hogy kimondjam őszinte vágyamat.

Hangtalanul felsikoltok, bár ismerős a helyzet,

de nem hittem volna, hogy ily félelmetes lehet.

Megijeszt az erő, mely letaglóz, mint először,

földre szorít, hozzám tapad… ezt akarom. Igen. Még többször.

Ne hagyd...

Ne hagyd...

Ne hagyd, hogy darabokra szaggasson,

ne hagyd, hogy kínzó oszlopra aggasson!

Ne hagyd, ne add fel örök érvényű elveid,

ne hagyd, ne könnyítsd meg keserű élceit!

Boldoggá tegyen a tudat, lezárult egy része

a múltnak, melynek immár mindörökre vége.

Utólagos áskálódással csak bomlott elme

aljasodik le odáig, hogy ál-fájdalmát kifejezze.

Ami valójában, igazán, örökké tartón számít,

benned marad, a kéjes sors bármerre is kábít.

Ha múltbeli fontosnak gyalázza emlékét a jelen,

lehet, nem ér annyit, hogy érte könnyed legyen.

Fájó, és rossz, mert sosem hitted volna róla,

ha tisztelettel, méltóságosan távozik. Nem mondja,

mi bögyét dagasztja, kínját - ha van - elnyeli,

s nem tesz kiábrándultságodra. Csak elengedi.

Önmagát sajnálva túlzón, fokozottan próbál fizetni,

bánatát másokra kivetítve, gonoszkodón heccelni.

Szánalmat ébresztő, de általam is megértett lélek,

csakhogy rajta is múlt minden... Átkaitól nem félek.

Ne hagyd, hogy mélyebbre lökjön a csalódás,

ne hagyd; szíved egykori lángja már csak látomás!

Ne hagyd, ne engedd, hogy mérgezze életed,

ne hagyd... mert végső reakciója végül is jó neked!