Tavasz

Tavasz

Múlik a tél. Még sápadtan lépdel nyomában a tavasz.

Nyugodni tér a jeget rengetően hosszú, s ravasz,

szunnyadt világot teremtő, ősi, fehér gyilkos.

Hava alatt még él a világ, és szárnyakat bont. Titka titkos.

Ünnepes színesbe öltözik fel minden, táncra perdül

a lét, édes ízekbe fordul a fakóan keserű, s derül

rajta már csak az olvadó rútról szépre igézett ítélet.

A csodás halott fagyból tavasz kerekedik, ígéret.

Jelek

Jelek

Hangos hang hajt homályos hegyekre,

rejtett romokat rajzol romlottan rőtre,

s szél suhog szilajul, segítségért szólva,

bánatos borostyán búja bűnbánata.

Pintyek pendítenek pogány pillanatot,

árult, árvult árnyak áld'nak ámulatot.

zenét zöng zajtalan, zendül zörgő zárja,

utad unalmatlan utam untalan uralja.

Gyenge gyöngyfény-gyönyör gyötör,

festett felleg fú'ja félőn felém fötör,

neszelt nesze némán nemmé némít,

telít, támad, támaszt, teljesebbé térít.

Léptem lágyan lomboz, lombok lábaihoz,

megfoszt magányomtól, mágiáz magához,

ékszeresen égő, éji, ékes égen,

velőtrázó-vadul vígan vidul, végem.

A jó

A jó

Karod támaszt,

nem ócska tükör, amely üvegként roppan el.

Csókod széppel áraszt,

édes kín az, mely ölelésed mélyén önt el.

Ha nem akarnád szívem hasonlón, ily vágyón,

ahogy én akarom szíved, mindenestül, fájón,

s örömünk nem égne füstös, izzó egén,

nem lehetnél te te, és nem volnék én sem én.

Mintha kérhetném a Naptól, hogy többé ne keljen fel...

Vagy gyaláznám a Holdat, mit éjkor ezer csillag ölel.

Gyönge szavam megadottan nyögésbe fúl.

Lelkem feléd kitárt karral, önként vonul.

Karod támaszt,

nem vékony ág, mi súly alatt hasad el.

Csókod széppel áraszt,

a végtelen jó, mely engem ölelésedben lel.

Pihenő

Pihenő

Rohamsodrásban elvesző, vad emlék

suttogó titka száguld. Bár még látnék,

de elmosódik a táj, és én ezer csíkját nézem.

Fodrosodik, ha már lassul, s színeit is érzem.

Rebben a levegő, üres kincse telik tűzzel,

majd édes lesz keserű, íze felér minden mézzel,

megáll a pillanat, és kibontja színes szirmát a táj.

Szívembe az álom valóságteli talajt váj.

Meglegyint egy kérdés, talánya magával von, ölel,

élni a kísértést, vagy belepusztulni kell?

Számító hűvösből forróba csap át a kéj,

s ártatlanból, bájjal, bűnössé válik az éj.

Tapinthatón füstös, sodró lesz újra az út,

de nem változik az íze, csak magába olvaszt egy újt.

Immár kézen fogva száguld, párosan az a két szív,

miket a tömjénbe kábult elemi erő épít, és hív.

Magával ránt, zsongón hív ez az őrülten izzadó tény,

az erő nem lankad, újfent csíkká válik körben a fény,

jön egy újabb ár, ami ismét titkos száguldóvá válva

csábít egyre gyorsabban, új és új csodákra várva.

Együtt

Együtt

Megtorpant pillanat, elfúl a sóhajunk.

Törik a csend perce, ébred az álomunk.

Mégis közel hallak, rajtad dobban szívem,

bennem zubog - érzed? -, irántad szerelmem.

Tétovázik a szó, majd felszakad torkunkból,

s egyszerre sóhajtjuk: szeretlek, igazból.

Megkönnyebbül súlyom, lebegek fellegen,

csoda mámorít át, kebled a fekhelyem.

Csak terád szomjazom, ha nem ihatom csókod,

belőled lélegzem, s táplál az illatod.

Nem fuldoklik vágyam, örömünk felemel,

ha szíved értem lobban. Érzem is, jó közel.

Neved

Neved

Egy égő csillag rohan át az éji, élő égen.

Meglegyint irama, szemem siklik felé bűvölt-szépen.

Titka a csend, suhan, ám hallhatlan moraja

egész mélyembe zsong, megszédít szótlan zaja.

Alattomban közelg, orvul ejt el a vágy,

s füleimbe suttog egy szót, zenésíti dalát.

Felizzad a lég és máglyánk lesz az az ágy,

hol reszketve bújunk össze, hallván az éj sóhaját.

Ablakot karcol az ág, kéjesen fújja a szél.

Lebbenő függöny simít, s bőrünkre dermed a dér.

Álomba űz a közel, elszédül köröttünk az út,

majd ébredőn súgom el neved, mely édesen ajkadba fúlt.

Őröm

Őröm

Hamvas napfény, látszólag is színes,

ékes órákkal tarkított, selymes-édes,

varázsokat rejtő, boldogabbá tépett életet

rajzol örömkönny-nedves falra, s kiélten méreget.

Tekintet egy sötét órán, üldöz a fény,

a hold világa, s e világban ezer mesebeli lény,

kik hangján mesenyelven, tompán susog az éj,

majd marcipánhajnalát körénk zárja a valótlan-jó kéj.

Szédít a mohóság, táncba rángat a csend,

fülemben múlt élet igaz-bús dala cseng.

Rácsukom az ajtót, és eloldom döbbent láncait,

elsimítom lassan homlokán futó ráncait.

Elámul, féltőn, karjaival rezgőn, óvón ölel,

felvesz harcot értem jéggel, félelmetes köddel,

majd lapot oszt a létnek, hátat fordít sorsnak,

ügyes kötelet dob mentségként, orv vigasznak.

Palántát ragyog a csermely, íze színével vétkez,

s míg sebes tempója élhető lassúra fékez,

én kettőre töröm az örömöm, s rád nézek.

Halhat'lanná teszel, őröm. Semmitől nem félek.

Utunk

Utunk

Elbódult mécsesek üdítően kékes lángja lobban.

Hiába akarnám, nem szerethetnélek jobban

annál, ahogy remegve most és így imád a lényem,

Ellenkezéseknek annyi, rád simulok, eggyé lettünk, érzem.

Nógat az idő, szaladó percek titkos, szép ostroma

szakajtotta ketté óránk. A remény nem ostoba,

kéjt áraszt, forrást fakaszt, lánctalan béklyókba tör,

színe vakítja meg szemem, s lustán némaságba gyötör.

Testtelen lebegek a semmin, egyedül karod fog át.

Megcélzott csillagunk felizzva mutatja az útját,

majd mályva fellegek repítenek gyors afelé,

hol megforrott fal épül egyenest a szívünk köré.

Tűz fagy el, s jég izzik, buzgón megremegtet a vágy.

Ne tűnj el, csodázz még, lelkemnek ily' szépséges mérgeket ádj,

eméssz fel, borzongass, nyárítsd szavaddal bennem a télt...

Fogd kezem és csak így csókolj, míg el nem érjük a célt.

Te meg én

Te meg én

Szilárdra vált egy cseppfolyós, renyhe éjszaka.

Lesújt rám bánatom mélyben lakó, füstös színű évszaka.

Tör és zúz a téboly, megingásba taszít a szél,

ott lent lándzsák várnak, és nincs semmi, ami él.

Sötétet tapogat, nihilt pásztáznak megvakult szemeim.

Halott árnyat látnak, s térdre taszítnak megőszült romjaim.

Palást borít egy köd, testem kihűl lassan végre,

s csakis lefelé von, tőrbe óhajt húzni lelkem mérge.

Pengeélre ránt és megtáncoltat rajta a vágy.

Bőszen taposom szilánkos ormait, s vattásan lágy,

életízű fény hasad át rögtön komor felhők tömegén,

elparázslok, bár zuhannék... Karod fog át. Ketten vagyunk. Te meg én.

Ünnep

Ünnep

Felvilágló fények egy koszos, rossz korszakban,

csillámoló gyertyák a kopott, „pór” ablakban.

Halvány úttest, sánta, megrozzant árnyékok,

gyermek mosolyhangja, valóra vált álmok.

Üdítő frissesség, fenyőszag leng körbe,

beles az üvegen, de kint virul a törpe.

Vidám’a töretlen, nem mint talp, melyen áll

egy bódult, tehetetlen, sérült szárnyú madár.

Lassan költözik be szívekbe vak remény,

tán az élet nem lesz, mint tavaly, olyan szegény.

Éhező száj tapad mézes kemencékre,

sütiillat is száll ráncolt, ősz födémre.

Nem egy nap az ünnep. Nem kettő, nem három...

Minden pillanat az, ha velünk van az álom.

Nem fontos a napszak, sem a perc, az óra.

Csak a szeretet, mi számít, s fordul minden jóra.