Rejtegetett szenvedély ~ előszó

Rejtegetett szenvedély ~ előszó

Hosszú, magányos vágyakozásom

irántad immár szüntelen,

Ízlelni kívánom mámorod,

s ölelni téged bűntelen.

Titkon súgott vallomásom,

ha elég kitartó, szívedig ér,

Fojtó önfeláldozásom

viszonzás nélkül mit sem ér.

Együttünk valótlan valója

rejtetten gyötri meg lelkünket,

Nevednek dallama, mosolyod aranya

színbe borítja létemet.

Hang tör, gond árad, kín fárad,

vágy gyötör irántad,

Olthatatlan tűz, mit érzek, bármi történjen is, vár.

Nem lankad

Életlehelet

Életlehelet

Egy utolsó ecsetvonással ért véget.

Sokan kérdezték: Mi volt ez?

Nem más, mint maga az élet.

Könnyeden jött, ajándékba kaptuk.

Előre meg volt benne írva rögös utunk.

Finoman lágy, kusza dallammal indult,

Tétován, félve, segítséggel mozdult.

Aztán felállt.

Egyedül egyensúlyozott át a végtelen,

Zsúfolt, dolgos, életnek csúfolt tengeren.

Orkánok által mélybe taszítva,

Hol langymeleg, hol jégeső gyilkolta.

Mozdulatlanul tűrt, fájt éppúgy, mint boldogságot.

Nem kiáltott, ha parázslott benne a vész,

Csak állt ott.

Őszinte szemekkel tekintgetett körbe, félve,

Hogy ennek mind egyszer vége.

Aztán megtört.

Nem harcolt az elemek ellen árral,

Összedőlt benne mindaz, mit azóta is fájlal.

Káprázat ölelte magába, s ő ment.

Léte valójába: a halálba.

Lassan érkezett a szekér,

Kézjegyén nem volt már ékezet.

Szertefoszló füstbuborékként pukkant szét,

Akár a képzelet.

Egyszer. Utoljára. Szólt.

Akart egy merészet.

Kiáltása sóhajjá fakult,

S felemésztett mindent az enyészet.

Kísértetként visszatekintve

Mosollyal néz le a földre.

Két puszta kezét dér lepi,

Szíve romokban, lelkét nem védheti.

Sajgó kínok közti végzetbe veszett, s tényleg:

Magával ragadta a lényeg:

Nem üvölt már, nem hisz,

Nem tud, és nem akar.

Kéjesen hátraveti magát a fellegben,

Érzi: öröme örök.

Kivédhetetlenek ezen ördögi körök.

Rejtegetett szenvedély

Rejtegetett szenvedély

Valaha vágynak indult, nézd,

mi lett belőle: szerelem.

Kezdettől tudhattam volna,

hiába az igyekezet,

Van, mit felesleges

a világ elől elrejtenem.

Szenvedélyem titkolt viharokon át

csak egyfelé hajt:

Te vagy szívem ritmusa,

a lég, mit beszívok,

Neked köszönhetek mindent,

mi életben tart.

A napjaim már virágselyemmé

simulva ragyognak

Újra meg újra, mikor veled

kettesben létezhetem.

Kimondhatatlanul vágyom,

mit hoz még nekünk a holnap.

Kezdeti rejtett érzelmem

nem lankad, fájóan édes

Ölelésed gyümölcse érzelmeink

beteljesülésének íze…

Életünk értelme. Világgá kürtöli,

mit szívünk bevégzett!

Végzetig

Végzetig

Boldogsággal átitatottan repít

a jövőbe a mámor,

Kiváltképp, hogy tudom,

nem leszek tőled távol.

Csókunkban rezeg mindazon érzelem

– kéj, vágy, szerelem,

Mely létem összes pillanatában

neked dobbantja a szívem.

A gyertya lángja csupán

perccseppekre táncol,

Lelkem érted égig csapó

máglyaként lángol...

Neked köszönök mindent.

Benned van, miért éltem.

A szívedbe nézve pedig látom:

viszonzod végzetem.

Irántad én

Irántad én

Szívem ritmusa bizonyítja, szívem,

Csak érted élek, égek!

Helyettem a tenger lágy hullámaival írja

A homokba a neved.

Nem szükséges mondanom,

Pontosan érzed, mit érzek:

Elsuttoghatom, vagy kikiálthatom,

A lényeg egy: szeretlek téged…

Életfogytig

Életfogytig

Az élet oltára vár bennünket, oda,

Hol örökké együtt leszünk, s kissé

Meghatottan ugyan, de boldogan

Nevetünk. Egymást ölelve megyünk

A jövőbe, végeérhetetlen szerelmünk

Felhőin táncolva, a gondokat elveszítve

A múltba bele nem tekintünk, gyöngéd

Pillantásunkkal szívünket ötvözzük.

Boldog frigy

Boldog frigy

Neked köszönhetem a végzetem,

Te adtad mindezt: magadat nekem.

Csodáinkat közösen éljük át,

Kézen fogva karoljuk át az életfát.

Örök

Örök

Örömeink együtt izzanak a képzeletben,

Külön, más, de mégis egyazon reménységben.

Szorosan fonódunk össze a gyönyörűségben,

Többé nem hagyjuk el egymást a jövendőben.

Mit érzek

Mit érzek

Lágy szellőként cirógat végig egy dallam,

Szerelmem tényét próbálom tudatni veled e dalban.

E dalban, mely akár sírunkig is elkísér,

Súgom a neved, s kérlek, szépen kérlek, légy enyém!

Megbocsátás

Megbocsátás

Láttam fényt, értem dért.

Kellem kért, szavam vért.

Lényed sért, máshoz ért.

Lelkem fájt, gondba zárt.

Szomor bánt, karod várt.

Buzgó vágy feléd ránt.

Akár tört, akár tért,

Szívem sírt reményért.

Bízz

Bízz

Hiába ébred szörny a lelkedben,

Hűségem irántad örökké töretlen.

Nézz rám, és lásd: csak érted epedem!

Nincs másnak hely többé a szívemben.

Jövő

Jövő

Minden percben Veled – lehet bármi is ennél szebb?

Egyetlen pillanatom sem töltöm többé Nélküled.

Gondviharaink elvonultak,

Immár csak a miénk a holnap.

Ölelkezve a boldogsággal még egy célunk van:

Nem törődni sem bajokkal, sem bánattal,

Haladni az együtt felé, örök vigaszunkkal: egymással.

Tél volt

Tél volt

Tél zubogott, odakinn

Hó csillogott.

Karcsú nyárfák törzsein

Jég ragyogott.

Ezernyi tündér varázsolt

Fényjátékot,

Pehelynyi szirmok rajzoltak

Fagyvilágot.

Csöngött a csönd, cseppekben

Víz csillámlott.

Csodává változott a csók

Majd szívvé facsarodott.

Gyöngyöző trillákat csicseregve,

Dermedt kis csigákban kergetőzve

A csíz sem csak csodálkozott,

Mikor ébredt,

Reccsent ágon csupán

Tavaszról álmodozott.