Kicsi kincs

Kicsi kincs

Vidám pásztoréj gyönyöre

Az, mi jövendőnk ünnepe.

Lágy ölelésből lett szenvedély,

Vegyük fel együtt a harcot! Ne félj!

Kószán puha, finom álomköntösben,

Szerelmünk nyugta lapul e méhéjben.

Nyugodtan növöget ott halkan a falatnyi kincs.

Csodásabb nála az egész földkerekén nincs.

Hónapokba nyúló derűs várakozás

Szövi át életünk. Jó ez az álmodás.

Kéz a kézben, vígan repesve izgulunk.

Félelmet elűzve, vagy azon átlépve rajongunk.

Lassan telő idő holdfokonként gyorsul,

Borzolt készültségünk szívünk mélyén lapul.

Türelmetlen kedvvel finoman őrjöngünk,

Hogy végre valahára elnyerjük a fényünk.

Van esély ("Engedd, hogy megérintselek")

Ez a vers a majdani "Engedd, hogy megérintselek" c. könyvhöz íródott.

Van esély

Az éjszaka szülötteként félek.

Kilépni a fénybe méreg.

Osonó holdsugár otthona

Gyémántként nem fénylik az. Soha.

Virágom legfeljebb kókadásra ítélt,

Nem győzi senki elérni azt a célt.

Reményem elveszett, nincs bennem a lényeg.

Milyen állapot ez? Itt torzultak a lények!

Keserű könnyeim segítő kéz törli.

Megmutatja, hogy kell lépni és kitörni.

Romjaimon állva tekintgetek körbe.

Létezhet igézet? Mely átfog mindörökre?

Hitem életre kél, nem üt véget az óra.

Ez még nem az a perc, hol szívem tér nyugovóra.

Elindulok némán, át a magas hegyen,

A becsület vár ott rám, no meg a hercegem.

Sárból kinőtt falak mezsgyéi léptemnek,

Megadják a módját, dicsőül érkezzek.

Áldom békességem, harcba lök új bánat.

Nem lehetek veled. Hát sírok utánad.

Felhő csúsz az égre, szemem nem szenderül.

Villanó reményre ismét csak fény vetül.

Megköszönöm halkan bástyám ölelését,

S zsongva hálálkodom; végül nekem adta szívét.

Hangtalan harcos pillanat

Hangtalan harcos pillanat

Csendesen szárnyal a képzelet,

Ott, hol nincs más, csak én. Veled.

Halk simogatással ízleld kedvemet,

Ne rontsa el más szavad: szeretlek.

Suhantomban érzem, félelmem legyűr,

Nem adom meg magam, az átok elkerül.

Nesztelen lépdelek előre a fény felé,

Kezem fogod, jössz velem? Ki értené?

Lehetetlen, szólni képtelen, haragos, hangos gyász!

Csapjon össze haddal, álomvilággal, hol reám vársz.

Fénytelen éjben reszkető faágak közelében

Egyetlen csend van, mely nem zúg fel soha.

Nem őrzi illatod, nem tapintja tested, sötétben

Izzó világosság gyúl szívedben. Ez lelked otthona.

Magasra tör a sas, mikor börtönéből szabadul,

Repülni félelme nincs, ezt várta szelleme, még rabul.

Nincs többé cella, sem lánc, s hol a zárka?

Gyáván letört lelketlen halál, halkan síró dallam,

Vétlen az érzés, marad a szánalom. Repülj, madárka!

Itt a pillanat, győzd hát le bátran!

Óvatosan, gyengén szemedbe, ha nézek,

Látom benne mindazt, mindent, amiért csak élek.

Test a testben

Test a testben

Létem a kezedben,

Hangom sincs még nekem,

Életem védtelen,

Esélyem végtelen.

Reményem szeretem,

Csak jót tesz majd velem,

Megvan már a helyem,

Hol nőhetek szelíden.

Az árnyat ismerem,

Mi fényt hoz még nekem,

Már előre élvezem,

Érzem, nem kell félnem.

Örömöd kincs bennem,

Nézz rám csak kedvesen,

Tiéd lélegzetem,

S test vagyok testedben.

A természet ereje

A természet ereje

Halkan sikló, energiával teli őselem,

Napszítta tér, megszelídíteni nem merem.

Erős a sodrás, mi ezrednyi élőlény otthona,

Fogyatkozó kincs, ez lesz a létünk zátonya.

Maradandó a kép, teljesen belém ég a képzelet,

Megcsúszik az idő s a tér, ez az igazi élvezet.

Cseppből duzzadt patak, mi folyóvá egyesül,

Megpihen, mikor tó lesz, fáradtan szenderül.

Félelmetes erő készteti még tovább zubogni,

Mindennél fentebbről egészen alulra zuhogni.

Halmozott káprázat csillan meg a tükrén,

Szivárvány varázslat ábrándlik a színén.

Csak nézem és érzem. Ez itt nem legyőzhető,

Tisztes alázattal szemlélem, mert benne van az erő.

Testem nagy része ő, bolygónk legfőbb vére,

Csodaszép kék felhő látványának tükre.

Meghajlítom magam, még köszönök is neki,

Zúgó mozdulata meg sem erőlteti.

Aztán elmerülök benne. Könnyedén enged magába,

Mint méhben a gyermek, hasítom habjait a csodába.

A fejemben jár...

A fejemben jár…

Félhomályban látom a világom,

Apró testem zajtalan úszik a csendben.

Nem tudom, de majd még kitalálom,

Biztos-e, hogy így van minden rendben.

Idebent nincsen kihez szólnom,

Odakintre tartogatom hangom.

Tapintva érzem házam hús-lágy falát,

Puha szobám őrzi fejlődésem ágyát.

Hangot hallok. Beszélnek hozzám valakik,

Megrengetik fészkem, de nem bántanak.

Szeretnek, ahogy én őket, akárkik

Legyenek, csak aludni hagyjanak.

Álmaim szépek, karok ölelnek óvón,

Színpompás képek játszanak a takarón.

Ezernyi puha játék és plüss vesz körbe,

De mindez semmi. A legfőbb szüleim öröme.

A forradalom vége

A forradalom vége

Zajos vihar tombol, hatalmas hullámok

Szelik fent az eget, mely reng pár utolsót.

Csorba villám töri meg a felhőt, s el is tűnik nyomban,

Míg a hűvös csendbe újra egy robbanás pattan.

Menekülnek az állatok, szakad a víztömeg,

Nincs nyugodt perc, mormognak az istenek.

Fénytelen a sötét, oly húrokat penget,

Melyek öldöklik a békét, zsoldosuk rengeteg.

Harcban győzve fordul kopár szél nyugatnak,

Leigázott mindent, mit eleink ránk hagytak.

Új fény kell a népnek, ölelő napsugár,

Talmi bokrok ágán csiriplő kismadár.

Józan szeretettel más közösség épül,

A világ már tiszta és egyre csak szépül.

Kettő az egyben

Kettő az egyben

Halkan dobban a szívem,

Megosztom teveled, kincsem.

Ugyanaz minden lélegzetem,

Melyből te fakadsz, lelkem.

Simulj belém, ezt kérem,

Ne zúzd szét álmom nékem.

Ragyogva egyesítsd vérem,

Maradj örökké vélem.

Halkan mozogj a csendben,

Nőjj fel, s létezz, kis részem!

Azt hiszem, sosem feledem

Ezt a pillanatot, miért éltem.

Cseppnyi gondolat

Cseppnyi gondolat

Ősi sötétségben

Boldogan úszkálok,

Tenger melegségben

Sohasem aggódok.

Szeretet vesz körbe,

Gyenge testem csak ring

Hullámokat vetve.

De mi lehet odakint?

Apró kezeimmel

Integetek párat,

Egy, ami nem stimmel:

Nem látom az árnyat.

Szemeim homálya

Mosolyt csal arcomra,

Beleszól a csendbe

Kis testem motorja.

Kéjes ölelésnek

Én vagyok a ténye,

Kíváncsivá tesz majd

A külvilág fénye.

Sokat kell még nőnöm,

De rajtam ne múljon!

Napról napra szűkebb

Így is az otthonom.

Páratlan kis kincsnek,

Csodának tartanak,

Nem riasztanak el,

Bennem az akarat.

Ha majd megpillantjuk

Egymást szüleimmel,

Tudni fogjuk sorsunk

Sok-sok szeretettel.