Holt lett

Holt lett

Szín volt a fény, szép volt a szó.

Ölelt az éj, vigasztaló

szellő suhant, majd bőrömbe vájt

újfajta utat, kicsit még fájt.

Látszott a szín, szavam derült,

az arcomon fény lassan kihűlt,

s veszett lett éj, zörgő s rideg,

utamon vér, dermedt, hideg.

Lelkemben szín holt lett, fakó,

szívemben fény éj lett, maró,

szelem jégként börtönbe zárt,

létem végén vártam halált.

Tartozás

Tartozás

Nihil, körbe síkság vesz, üresen vészel át

testemen az élet, levegőt fú felém, s határt

szab a gátja annak a már rég nem nyitott fénynek,

mi vakított még nemrég, már mind csak csillag égnek.

Félnek körbe, síkság vészel át a semmin vakul,

rám szakad a szele, határa tör-zúz, vadul

ráng meg a gát, a fény -telen sötétségbe kiált,

nem vakít fel a láng, kihunyó csillag mutat halált.

Körbe fon egy semmi, a puszta róna világa vész,

vihar tombol vadon, fel nem fogja már ész,

megtört a gát, sötét, holt csillagok csendben,

nincs hova tartozás, nem ég a láng, rendben.

Az álom

Az álom

Megébred a test, a lélek lassan önmagára talál.

Nyílul a szem, pislant az óra felé, mely egy helyben áll,

nem üt gongot a perc, moccanatlan a béna mutató,

s e pillanatban derül a fény, színe egészen átható.

Tömör párna, végtelenné veszett, komor láthatár,

zengő szélben a testre a fény gyengéden rátalál,

zúdul a szép, rajongva zsong fel a féktelen,

ébren oly valótlannak tetsző, éjben titkos szerelem.

Álomba zár, színtarka gyönyörökkel táncol,

múlón mulat a vágy, őrjöngőn boldog, s tombol

a kéj, felbomol elfojtani kellő lánca, víg lesz a táj,

enyhén meg-megreszketve várja, buzogja túl a homály.

Az érzés, mint büszke harcos, nehéz ólomvértbe búj,

a világ kint mérföldekre távolodón kékké megfakul,

és amíg még tart az álom, e véges élet felpezseg,

majd elmúl a perc, ébred a test, s bánatosan megremeg.

Megtörik a lét, az éj öröme messze tűnve elalél,

de új álom jön majd; addig a fény átölelőn elkísér,

megingást nem tűr el a test, lelke várva megpihen,

reménnyel tölti el, még - tudja - lesz ilyen.

Múlás

Múlás

Vésszel terhelt, fogyó,

váratlan holt idő.

Mögém orv-osonó,

lesből támad, erő

torzít percet, kattan a mutató,

gyenge lélegzetet fojtóvá aszaló.

Halál kong a sírban,

mennyeire vált a pokol,

az óramutató csak kattan,

dala ezer könnyel hódol,

s miután a sírbolt roppan,

lelkünk harangja felmorran.

Tántorog a vész,

terhe fárad, nem enged el,

színe sötét felleget tép,

majd halkan felkel,

az ostrom ballagva lép,

álruhája megfestett kép.

Hiányod

Hiányod

Felfut egy borzongás a hátamon,

bizsereg felém a közelséged.

Megsimít sóhajod, én vállalom,

kibírhatatlan az élet nélküled.

Szólni akar a szám, szívem szól belőle,

egyetlen égő fénysugár, mit érzek,

nem is tudnék már menekülni előle,

ilyenek lehetnek a szenvedélyes mérgek.

Fullaszt a levegő, ha épp nem veled szívom,

elkábít a világ, nem találom helyem,

míg együtt nem lehetünk, még bírom,

de csaknem megöl a hiányod, kedvesem.

Felhőtlenül

Felhőtlenül

Letisztuló homály, ködökbe vesző kétely,

testembe költöző napsugár, nem evő métely

zúz szilánkosra, tébolyul,

ébredéskor hiányzol, de piszkosul.

Megragadott alkalmakkal ég a vágy,

érintések, csókok hada gyöngéd, lágy

pillanat rajzol üres aszfaltra éneket,

kottája nyugalmat ont, nem túlbuzgó vétkeket.

Szomjat oltó másodpercek sora vár,

egy felhőtlenül édes nappal megtalál,

s hol a mennyei kincs varázslata közel ér,

langyos hullám mossa partra, felzenél.

Megálló

Megálló

Kong, zsong agyam.

Vetetlen ágyam

próbál, szendít,

könnyem zendít.

Megáll az éj.

Nem süvít: héj!

Csak szótlan áll.

Remeg egy váll.

Lelkemet hajtó,

üres csend. Ajtó

zárul, dobban.

Szívem beleroppan.

Zsong, kong a szó,

bús, búcsúzó.

Karom tol, szít

a dühöm, feszít.

Dühöm lecseng.

Marad a csend.

Veszett vérem öl.

Szénné gyötör.

Porladok halkan.

Megtép a katlan,

elhord a szél,

s fagyaszt e tél.

Megálló volt.

Már csak szép folt.

Elzúg a múlt,

a foltra borult.

Végzett a harc.

Megadott. Karc

marad rajtam,

tied, mi voltam.

Még

Még

Apró cseppben éled, él az élet.

Megváltoztat létet, fordít tétet,

belecsordul a jó, hangzik a szó,

jelentése fénylő, színragyogó.

Megcsillan a tükör a tón, riadt

porszem zavarja fel, riaszt

a láng, mely élénkülő szívemben gyúl,

körülöttem mégis sötét, vad vihar dúl.

Néha öröm itat, megrepedez bőröm, bensőm,

érintésed nyomán vérem idül, hevül, későn,

az utunk fodor, összecsavart kötéllé vál,

szakítani egy tud rajta – nem a halál.

Lelkem még hisz, reménnyel kel,

tán egy nap majd ránk virrad fel,

vár az órám, ömlik rám az eső sorban,

lábam még tart, kívül találsz, nem a sírban.

Amikor felkel a nap

Amikor felkel a nap

Amikor felkel a nap, ezer tüze bennünk ég,

a csoda józan ésszel fel nem érhet, jő a vég,

a sors ver, vére cseppen, csordul, vörös, ajkunkról, 

az álom igazzá lesz, felölel és varázsol.

Amikor felkel a nap, hangja éles vészmadár,

halkan csorgó hűs folyam, mely zuhog, száguld, meg nem áll,

s a létra, mennybe vivő, törött fokú, ott honol,

hol szívünk dobban újra, dobbanása kész pokol.

Amikor felkel a nap, távolodni kezd az éj,

távola nem tart soká, visszatér majd, ne így élj,

elregélt valós mesék titka minden szóban vár,

az átok vesztett harca némul, sikít, halott már.

Amikor felkel a nap, reményt szülnek lángjai,

felélednek lelkünk régi, nem feledett vágyai,

kiásatlan sírjainkon dalt harangoz a világ,

megbocsátva karol, láncol, csókkal köszönt egy virág.

Amikor lemegy a nap, az éj illata még igéz,

szemem a fénybe boldog tűnődéssel belenéz,

míg kezed így fonódik ujjam köré, nem ér rossz,

a nap nem kel nélkülünk, nem világít, csak fényt hoz.

Nincs kiút

Nincs kiút

Eltört üveg, szilánkja ezer helyen sebez.

Az élet folyton szemét próbák elé helyez,

lassan nincs több tapasz, kiút, érzem,

életveszélyes sebekből vérzem.

Dühöm tehetetlen,

nem létezhet ennyi rossz véletlen,

megalázó ígyként a harcot feladnom,

de reményem halott. Nincsen megoldásom.

A tavasz sem színes, értéktelen fénye

nem simít meg többé, nem küzd lelkem érte.

Gyengül szívem harcos dobbanása,

kihuny szemem pajkos lobbanása.

Feladom a sorsom, legyőzöttje lettem,

hiába van minden, mit az életért megtettem.

Döntésem magányos, törekvésem véges.

A fény ott fent az égen olyan szép, oly kékes,

mint búsuló vágyaim büszke, tiport ténye.

Zajos megnyugvásom egy helyt lehet végre.

Sírom magam ásom,

de elkerül az álom,

már jobb létre szenderült a halál,

testem helyén üres porhüvely, mit talál.

Igáimnak annyi, elfutott szellemem.

Elvesztettem mindent, minden, kit szerettem,

más helyütt él láncon,

rágódva más koncon,

utolsót lüktet bennem még némi kis vágy,

de minek. Elfáradtam. Vetett az ágy,

mely magába fogad boldogan.

Nincs kiút. Tudom, gyáván, s romlottan

zárom le soraim, eddig bírtam.

Életem strófáit már régesrég megírtam.

Nincs kiút a vészből,

elegem van az egészből.

Krisztától / Krisztának

Üdvözlet minden kedves vers-szerető Olvasónknak! :)

Az oldal címe nem csalás, nem ámítás - egy nagyon kedves ismerősöm saját versei, írásai fognak ide felkerülni, ezért a -TÓL, és mivel neki készítettem ezt az aloldalt, ezért -NAK :)

Olvassuk őt szeretettel!

P.D.

A versek elérhetők az alábbi linken:
http://verscseppek.blogspot.hu/p/kriszta.html

Két véglet

Két véglet

Véletlen, váratlan éj, íze vörös kéj, szaggató, mardosó, pusztító vágy,

könnyedén befogadó édes-puha előre bevetett, selymesen illatos ágy.

Hűvösen cirógat, félszegen tapint a már ismert, bársonyos lepedő,

egy tekintet tekintetembe réved, feldúl a múlt, a nap lassan lemenő.

Reszketve lábadozik a maradék, valamit még érő, megtépett „volt”,

jelenné válik kicsit újra, félénken gyógyul a rávágott, fájdalmas folt.

Torzultan ölel, körbefon, öl egyetlen képtelen, megtorpant éj,

rám borul, babonáz, fodroz a perc, őrjítőn szép ez most, aljatlan mély.

Megálló, időtlen hajnal köszön át suttogón az ablakon, felkap, forgat,

telerajzolja lelkem zsongását, él még a szerelem, szava csak hallgat.

Megfordul a világ, borzol tüstént a mennyien ható pompás új élet,

s a tökélyből szálló köd torzul, felhővé fúl. Eggyé illan a két véglet.

Életem

Életem

Zsivajgó tömeg, lankadatlan zaja megöl,

élettelen két szív szakít, egész a sírig gyötör,

alvadó vér szárad, két kezem gyönge,

néma kiáltásom bűneim ötvözött öröme.

Megfog az ármány, nem ereszt el, vadul,

szelídsége átcsap, elhullámzik vadul,

kéjetlen végtelen porrá őröl, szétzúz,

a kötél a nyakamon egyre bőszebben húz.

Tajtékosra habzik testem, könnyek fogja leszek,

zajos utak között egyedül ténfergek.

Nincs ki fogja kezem, magány kísér kabán,

ötletlen kihívás tol térdre, fakul márvány.

Részegen szikkadok, halállá nemz az élet,

megteszem a táblán az utolsó, igaz tétet,

s míg szalad a golyó, elporzik vele életem,

átsegítve oda, hol ér bármit végzetem.

Harc

Harc

Szembe fúj, őrjöng, süvít a végtelen,

szaggatott várhalmok romjain sétálok.

Társam utamon egyedül a félelem,

karja lazán a vállamon, így várok

egy jó irányt, mutasson átható fényt,

oly ködből kivezetőt, vakítóan élest,

ezernyi álombeli varázslatos lényt,

ezernyi elsuhanó bitang ménest.

Száguld'ni vágyom, felhőkre fel,

hol vígan szállna bús-szomorú lelkem.

Lenézve, ha álmom újízű életre kel,

tudjam, sorsom mit jövendölt nekem.

Sűrű lent a sötét, labirintus arcú,

kellemetlen szagú, rongyos-rideg.

Kételyeim nőnek, mit ér az ilyen harcú,

tehetetlen vágyam? Szívem majdnem hideg.

Megborzongat a tél, kabátja szürke.

Hajam őszbe derül, szemem megfakul,

ahogy az elmúló, véges idő tükre

lassan repedezve szilánkosra csorbul.

Reményem apadó, nem látom a talajt.

Lábam tétovázó, gyenge csontom sorvadt.

Valami mégis még egyre előbbre hajt,

hiába a világ, mi köröttem elhervadt.

Aztán gyors elmúl minden harcom.

Kiégetett belül a részvételen halál.

Várakozásomra többé nem reagál arcom,

áll is már a szívem… ám felém száll egy madár.

Erőteljes, színes-szép, élénken verdeső

röpte porvihart kavar fel létemen,

sivatagom oázissá nyílik, rám szakad az eső,

és immár feltekintve érzem, újra létezem.

Vakság

Vakság

Fénytelen véletlen. Torz kép.

Tükörhomályba vész

az árnyak játszmája. Tép

egy számot a sorban,

lassan hátrább is lép

a sötét. Marad a csend.

Kar nyúl közel, egy hágcsó

ereszkedik. Odvas, ősz élet

pezsdül a fal mögött. Váró

órák, megkezdetlen percek

tömege zsong. Rosszakaró

jövő szólal, szavaiban halál.

Tapogatózó érintés simít át.

Gyengéd ujjak kedve vetít

színes fénybe éles, imitált

szivárványt. Cseppnyi kincs.

Láthatatlan szelíd, várt

szerelmet ont, létet éleszt.

Fojt

Fojt

Légszomj kínoz. Fullaszt, hiányzik a levegő.

Ezer tűszúrás bántja a tüdőm, őrület vár.

Egyedül. Megbukott az ösvény, világom útvesztő.

Már csak tán a szívem, mely még a helyén áll.

Gyengén kattan az óra siketítő gongja.

Halad a perc. Vele huny ki az életem.

Felfogott cseppje az esőnek lelkem monotonja,

az idő nem pereg, jéggé fagy a vermem.

Rám támad a sötét. Gyógyító árnya mellém simul.

Álmomban átölel két karod, érint ujjad...

De míg vágyam ekként óhajokba tódul,

szép ábrándom hamar hajnalfénybe fullad.

És megint légszomj kínoz. Fullaszt a levegő.

Ezer tű foka öl, egy újabb őrület vár...

Egyedül, ösvényen, bukott világ, útvesztő.

Szívem utolsót, hangost dobban, végül megáll.

Magamban

Magamban

Futni hagy a világ, magával is sodor az irama,

megszédülök a láztól, belém ég velőtrázó sóhaja

a szélnek, villáma cikáz, vére csordul,

fogam a félelemtől koccan, hangja felém mordul.

Tapodtat sem moccan, zordan áll az árnyék,

meghajlom előtte, mintha leborulnék

földig, lábnyomát keresve kutat tekintetem,

de testem tépett, gyalogutam meg nem lelem.

Magamban bolyongok, velem bolyong körben az erdő,

kiszáll tagjaimból, s lelkemből az erő.

Térdre zuhan vágyam, porrá törik álmom,

mint tükör, melyben hamvad hamuvá világom.

Éjvágy

Éjvágy

Egy gyötrelmes érzés fog el,

hiányod egész sejtjeimig hatol.

Az érzés tart, és nem enged el,

ereje csaknem megfojt, s attól

félek gyáván, elemészt ez a tűz,

mi napról napra inkább a karjaidba űz.

Szívem lángcsóvái a te szívedig nyúlnak,

csókod aromái felélesztik vágyam,

remegő percekben háborúim dúlnak,

ne lessem az órát, hogy találkánkat várjam.

De sejtem, te is így vársz - idő mikor fogy el? -,

hogy öleléssel töltsünk egy pár órát mi így el.

A szürkeszín világ is színesebbé válik,

érintéssel teltté, szenvedéllyel vaddá,

egy simogatás nyomán a lelkünk kivirágzik,

elveszi az eszünk, s ezzel tesz boldoggá.

Bizalmam él folyton, varázsunk csodája

nem múlik el könnyen, mint víznek a hulláma.

Hangos csend

Hangos csend

Túl hangos a csend...

Zaja dobhártyámra támad,

meging, borul a rend,

holt tóból szilaj hullám árad,

füstölgő felleg kering ott fent,

hol amúgy angyalok cikáznak,

s megtép egy apró kín idebent,

amíg a lelkem lassan szárad.

Elszáll az ima, szava nem szent többé,

fellobog egy zászló, színe éjszürkévé fakul.

Felvijjog egy madár... a világ még az övé,

de szeme fénye gyengül, sötétedik, vakul -

így zuhan le törve, s csak bámul maga elé.

Öletlen lépte tétova lesz, lelke bénává komorul,

szomorodó sorsa egyedül leül mellé,

majd egy új, más útra hívja vadul.

Óhajom

Óhajom

Zúgó, suhogva kigyulladott szikra,

tánccá perdülő láng, égi fénybolt.

Szívemet szivárványszínre írta

szavad, mely lágyan suttogó volt,

mikor rám néztél csak némán,

s szád helyett tekinteted beszélt,

kérlek, így nézz sokszor még rám,

szikrázz még ezer ilyen mesét.

♥

Halál

Halál

Eltörik a tükör,

törik vele a fájdalom,

szilánkja véresre sebesít,

minden pillanat egy rágalom,

ócska romhalmaz foglyai

láncra verve sírnak, gyötrelem,

törött időben káprázó,

hangtalan ölő förtelem.

Beég a sebbe a kín,

széle roncsolt, hús alatt

szakad az ín,

sötéten köd maradt,

a lélek sikítva rúgkapál,

koporsója a test,

rászáradt könny-apály

múlatja, üresen fest.

Megvív, vonaglik az élet,

fekete világa maga való,

söréttel öl meg,

szelleme jégkővé fagyó,

borzasztó álmos ideg,

csak ráng monoton,

mint lefulladt lét ronccsá

pusztított, zöld motoron.

Rozsda mar, enyészet

eszi a csontokat,

csúf férgek éhe zizeg,

falják a romokat.

Pergő század ketyeg,

eltörni kész az idő,

bája kormosat liheg,

közelsége bűzlő.