Láz

Láz

Borzongat a hőség.

Hullámban áraszt rám

didergést az a tűz,

mely perzselő melegség

fokait kihagyva

egyenest lázba űz.

Fázom. Reszketeg

minden tagom, úgy fűt

belülről éget az érzet.

Összes ízemben reszketek,

hidegért vágyakozom.

Hűts le, te is érzed.

Lázam mélyemből fakadó,

akár a láva. Beolvaszt,

mint egy lábon járó máglya.

Lágyan bizsergetve izzó,

kiolthatatlan románc...

Hold árjának szűk apálya.

Egy síkra terel gondot és kéjt,

jegessé hevít, lángjai

marcangolnak, darabokra

tép, de hagyom. Várom az éjt,

mi tompíthat forró izgalmamon,

s gyógyít. Nem tör a porba.

Megcsap a levegő,

hűvöse kellemmel hat

borsódzó bőrömre.

Finoman simogat, s eljő

a megnyugvás eddig

zajosan pulzáló szívemre.

Gáttalanul

Gáttalanul

Utamba toppant egy érzés, 

színe szinte felüdítőn dalolt,

agyamba kúszott egy kérdés, 

friss íze egészen szívemig hatolt. 

Táncot jártak a szavak, 

melyek ösztönből törtek elő, 

mikor a véletlen áttört hidak

ostroma óhatatlanul eljő. 

Egy függöny lebbent a szélben,

bódító illata beburkolt, feldúlt,

az idő megállni látszott a térben, 

s a világ őrjöngő zaja sem zúdult.

Osonva kúszott körém az érzés, 

sejtésem nem tartott neki ellent,

felelem magamban azt a kérdést,

amit az órák kábulata jelent.

Tombolón lázadt az éjjel, 

mely eltitkolt lépést bújtat,

de tele volt őrjítő kéjjel, 

s megbánást picit sem mutat. 

Lángol az éj

Lángol az éj 

Lángol az éj

Émelyít füstje

Zsibbaszt egy vágy

Zsongása mély

Mint poklom üstje

Mégis oly lágy 

Halkan súg felém egy dallam 

A csendben harsogón megdobban

Szívem vízesésen szánkáz fölébb

Nincs olyan szó, mi most nem üdébb

Gyengén simít a szelíd mámor 

Szilajt ígér ott fentről Ámor 

Mindenütt csak óhaj pezseg 

Fülledt ködben ezer sóhaj zizeg 

Magába vonz egy beszédes tekintet 

Lelkem egy lélekbe pillanat-tekinthet

Majd sodor az áramlat, örvénylik 

Körben minden. Az ajtó csukódik 

Csókol a kéj, hihetetlen percek égnek 

Testem átadom a bizsergető végnek

Egy hang csattan a csendben izzón 

Pár ujj játszik egy zenét forrón 

Máglya az éj

Kitör belőle füstje 

Megőrjít a vágy 

A szenvedély mély

Mint mennyek üstje 

Vad, mégis lágy 

Volt egy álmom

Volt egy álmom 

Volt egy álmom. 

Volt benne egy őrült, édes éjem. 

Még mindig arra vágyom, 

hogy az álom valóságra térjen. 

Égessen meg a tűz, 

perzseljen lánggal égő máglya,

s ez a kín, ami oda űz, 

ne legyen képzeletem tárgya.

Volt egy álmom. 

Álmodnám tovább, éjről éjre.

Minden este várom,

az a hang szólaljon meg végre.

Ám a reggel csendes,

elmúlt a borzongó éjszaka,

mi bennem még ott van.

Nem mossa el a fény szava. 

Volt egy álmom,

volt benne egy őrült, édes éjem.

Most már bánom

az ébredést, benne kicsit éltem.

Unalmas életem 

valósága vakít, az idő pedig pereg. 

Csak emlékemben 

élnek azok az izzó-édes percek.