Lomhán
Gyengén vonszolom magam végig
azon az útnak csúfolt, végtelen,
kővel rakott sztrádán, amelyen életem
alkonyakor se feledlek. Érezlek vérig.
Lomha gyaloglásom fáradt, mentében akadozó,
mint egy végső ölelés a bágyadt búcsúkor...
Hiányod lüktet bennem, várlak! Tehetetlenül sokszor.
Eltompít a bánat, nélküled türelmem sem adakozó.
Ölelnélek, akárcsak talán órákkal ezelőtt,
egészünk valója repítene vakító magasokig,
s azt kívánnám, bár ne jussunk soha addig,
hogy retúrjeggyel kelljen megállítani a kezelőt…
Maradni boldogan együtt, mindörökbe forrva,
s időt, mint olyat, mi csalón elválaszt,
kiradírozni a fogalmak közül. Eláraszt
a vágy. Csábosabb jövő, hogy jussak pokolra.
