Üdvözlök mindenkit ezen a "verses" blogon!

© Copyrighted Püspöki Dorka, 2011-2017

All rights reserved

Minden jog fenntartva, beleértve a blog címének, a blogon olvasható egész művek, vagy azok részletei reprodukálásának és bármilyen formájú terjesztésének / közzétételének / közlésének jogát!

A címek, valamint az egyes versek szerzői jogvédelem alatt állnak. Engedély nélküli másolásuk, felhasználásuk és utánzásuk jogszabályba ütközik, és büntetőjogi felelősséggel jár.

Kellemes időtöltést kívánok! P.D.

Tuesday, May 31, 2011

Mindenki hazudik


Mindenki hazudik


Régen néztem a doktor House-t, volt benne egy kulcsmondat: "Mindenki hazudik". Ezen mindig jót derültem, amíg nem néztem körül a környezetemben. Ugyanis tényleg mindenki hazudik. Ha nem másoknak, akkor önmagának, de az első a gyakoribb.

Lehet ez apró füllentés, tagadás, hárítás vagy szimplán csak adott illetőnek adott dolgot nem akarunk az orrára kötni, esetleg kímélni szeretnénk. (Én is ilyen vagyok, nem tagadom egy pillanatig sem, épp ezért magamat sem értem, de most azért eltűnődöm.)

Gondoljunk csak bele.

Egész nap kínlódtunk a suliban, vagy a munkahelyen, a tanár/főnök minket szívat, hazaérve mégis, ha megkérdik: „Mi történt ma veled?”, többnyire azt feleljük: „Semmi”. Ha rosszul vagyunk valamitől és ez látszik is - legyen például kaja, betegség, mások viselkedése által gerjesztett hányinger -, ha megkérdik „Jól vagy?”, a válasz általában: „Persze, minden oké”. Magunkban meg fájunk, fortyogunk, és ahelyett, hogy elmondanánk az igazat: „Nem, rossz volt a kaja”, „Elkaptam valami nyavalyát” vagy „Undorító, amit XY művel”, hárítunk, tagadunk, takargatunk. Miért?

Ha borsot akarunk törni valaki orra alá, akkor legalább jó okunk van rá, de ha nem? Ha csak szimplán nincs kedvünk beszélni róla, miért nem mondjuk ezt? Őszintén?

Vagy azt, hogy semmi köze hozzá a kérdezőnek (még ha ezen megsértődik is)?

Az is előfordul, hogy a valóságot akarjuk eltitkolni, mert sejtjük, hogy a másik fél ellenkező véleményen van, mint mi. Ha kamaszként randira megyünk, de a szülő nem helyesli, inkább azt mondjuk, a barátnőnkkel találkozunk, különben lehet, hogy nem engednek el. Suliban: elfelejtesz megcsinálni egy házit, a tanárnak meg azt mondod, csak otthon felejtetted a füzetet. Randi, mozi: „Tetszett a film?” Halálra untad, de nem vallod be. Orvosnál: „Fáj, ha itt megnyomom?” „Nem” – feleled, de közben ordítani tudnál. Vizsgán: „Nem tanult?” „De, csak ez most nem jut eszembe” - lövésed sincs, mit kérdeznek tőled, sosem hallottál még róla. Nem akarsz megbukni - hazudsz, ez így még érthető is. És így tovább, rengeteg példát lehetne felsorolni.

Vannak persze helyzetek, amikor nem lenne etikus igazat mondani, például néha az oltárnál. „Kitartasz mellette jóban, rosszban...? Szeretni és tisztelni fogod...?” Ugye, hogy senki nem mondja azt, hogy „Nem, csak apát akarok a gyerekemnek?”. Vagy „Anyagi biztonságra vágyom”. Esetleg „Csak így menekülhetek meg otthonról vagy bármi más elől”.

De ha tegyük fel, van egy barátság, szerelem vagy akármilyen kapcsolat, és van egy harmadik, akit kedvelünk, ő viszont nem, de ezt tagadjuk előtte, mert nem akarjuk megbántani, vagy direkt tettetjük, hogy a harmadik nem jelent semmit, csak mert nem akarunk vitát, netán a másikkal vagyunk ál-kapcsolatban és a harmadik az igazi, akkor... ez tényleg jó így? Miért nem mondjuk el a bizalmasunknak, hogy figyelj csak, én jóban vagyok azzal, akit utálsz? Miért kell kétszínűsködni? (Tisztelet a kivételnek, aki felvállalja, és vállalja a következményeket is.)

Miért nem valljuk be? Miért nem vállaljuk fel? Mi a franctól félünk?
Ha a rajongásunk tárgya (személye) különbözik, sőt, a hideg ráz, ha a másik olyan valakiről áradozik, akit nem bírunk elviselni, miért nem kérjük meg, hogy ne előttünk tegye, és miért hazudjuk, hogy „Ja, szerintem is jó”? Csak azért, hogy ezzel is kerüljük a konfliktust? Na ne már...

Miért nem mondjuk meg, ha csak le akarunk valakivel feküdni, jobb inkább szerelmet hazudnunk? Úgyis kiderül az igazság.

Miért nem valljuk be, hogy a legjobb barátnőnk pasijáról, férjéről ábrándozunk? Mert ez sem helyes, vagy mert nem akarjuk, hogy haragudjon ránk?

Miért álszenteskedünk, miért hazudunk? Miért nem ordítunk, ha fáj, hányunk, ha nem ízlik, és dühöngünk, ha rosszul esik???

Tényleg azért, mert kímélni akarjuk a másikat? Miért nem jobb az őszinteség?

Tudom, hogy van kismillió ellenpélda meg remek magyarázatok (vagy kifogások), de hosszútávon is tényleg megéri? Mennyivel leszünk többek vagy jobbak tőle? Mert menőbbek kétségkívül… Komolyan ez számít? A mai világban biztosan. Csak van, amelyik eset nem megbocsátható. Erre sokszor már csak akkor jövünk rá, amikor késő.

Persze, akinek nem inge…

Monday, May 30, 2011

Türelemjáték



Türelemjáték


Mély sötétben tapogatózva élsz,
Levegőd nincs e tengeren,
Hangod nem több a szívednél,
Vársz, mikor gyúl fény az éjedben.

Tudatod erős, nem riasztanak meg árnyak,
Boldogan szemlélődsz, mikor rájössz,
az ott csak a lábad.
Úszó álmodásba feledkezve táncolsz szüntelen,
S mi idekintről szeretünk. Várakozásunk féktelen.

(Hal)álom


(Hal)álom


„Lehet, hogy fehérlik az este?”
Lágy fények mind-mind ködbe veszve,
Szenvtelen haraggal sújtva,
Hatalmas zord cellákba zárva,
Hiába menekülsz.
Nincs rejtek, hol bizton eltűnsz.

Rövid halállal farkasszemet nézve,
Zörejlő égzengés a csendbe!
Kiáltásod végső imádat tartja,
Kegyetlen. Reménynek nincs itt partja.
Láncolva merész égi ének,
Utolsót dobban a szív,
„Még egy percig élek.”
S aztán…
Átvágtázol a temérdek hóbuckán.

Ott a kapu, de nincs kulcs, ami nyitja,
Utazó felhőd szétfoszlott,
Ez már csupán szikra.
Zuhanva a semmi felé halkan
Egy dallam kúszik a füledbe bátran.

„Nem félek, életemnek vége,
Repülni tanulok, most, a ködbe lépve.”
Emlékeiddel eltelve árad a rég
Feledett lehetőség. Nincs még vég.
Sűrűl már a homály, majd ott a kép:
Kinyílik az ajtó,
Nem vagy távolodó.
„Előtte állok… Belépjek?
Mi terhet tartogat rám az élet?”

Merészség oda úgy benyitni,
Hol ezer tűz vár téged elégni.
Halvány köd oszlik, citrom lesz a vidék.
Látványnak sok, de igézetnek kevés.
Szíved csendje tompán kong, ám jól vagy,
Csak egy van, mi fáj: már jő is az ébredés.

Úgyis vége lesz


Úgyis vége lesz


Leláncolt romokba vésett tompa cél,
Koporsófedél zárja el aranyát.
Megtisztulni jő majd ide az éj,
Nem hallja torz bástya ostromát.
Roncsolt csontok halmain zakatol a mély,
Elrejtett menekvés. Vár a halál.
Nincs segítség, csak te vagy. Meg a szél.
Az űzi szellemeid víg tivornyáját.

Csend van. E csendben egyetlen érzés robotol.
Az az egy, mely mindig felszabadít:
Lenni és életben maradni. Ki a romok alól!
Még akkor is, ha a kín túl erősen feszít.
Megszűnő a fájdalom; morcosan dalol,
De ami gyilkol, pont azon nem segít,
Harcias szalmaszálba tíz körömmel karmol,
Hiába. Te leszel majd az, aki veszít.

Tétlen utolsó óra, lebegő képkockák
Sorban sorakozva múlatják az időt,
Hevenyült gyötrelmek a reményt alázzák,
Nincs perc, mely fricskázza a jövőt.
Hunyt, tört gyertya csonkja a kijáratnál
Nem segíti többé a menekülőt.
Itt a pillanat, mielőtt megszólal a halál,
Vége. A mutató végleg éjfélt ütött.


Thursday, May 26, 2011

Egy csepp csoda


Egy csepp csoda


Hihetetlen.
Kis semmiség,
Mely bennem él.
Övé a lelkem, létem.

Apró teste lágyan moccan,
Kicsiny szíve gyorsan dobban.
Növekvése hévvel rohan,
Fejlődése hamar megvan.

Picinyke kincs ő a csendben.
Csillagfény méh-éji égen,
Gyémánt akarattal lobbant
Szerelmünk következtében.

Szálló pihe képzeletben,
Törpe álom. Lehetetlen?
Már holtbiztos az otthona.
Nem leszünk rossz mostoha.

Sok a dolgod még odabent,
Tered megnő, s a kényelmed.
Várjuk idekint majd első lépted,
Hol folytatódhat az életed.

Egyként


Egyként


Érzed? Veled szabad vagyok.
Nem rombolnak le ármányok.
Sejtelmes tűz között állok,
De velem vagy. Szabad vagyok.

Hallod? Veled teljes vagyok.
Egésznek hallom a hangot,
Nem csend háza, ahol lakok.
Te velem vagy. Teljes vagyok.

Nézd csak, veled szelíd vagyok.
Kínozhatnak zord botrányok,
Fájó lélek-gyilkosságok,
De nézd csak: veled szelíd vagyok.

Érezd! Benned biztos vagyok.
Féltékenység sosem bántott.
Szerelmed nem üres szó volt.
Hatott. Benned biztos vagyok.

Ne félj, neked igaz vagyok.
A hitványság sosem rontott.
Maszkos mélabú nem bomlott.
Titkot ne féld, neked igaz vagyok.

Szeress! Látod? Benned vagyok.
Minden percben szívem suttog
Melódiát, míg szárnyalok.
Láss meg, szeress, benned vagyok.

Ölelj meg, hisz nálad vagyok.
Sosem rántanak el a hullámok,
Nyugalom őrz, míg szíved ragyog,
Ne ölj, ölelj! Nálad maradok. 

Saturday, May 21, 2011

Búcsúzás


Búcsúzás


Semmi sem olyan már, mint régen.
Megállok, s csodálkozva kérdem:
Mi lett más? Mi változott? Nem értem.
Hangulat? Kedv? Érzelem? Ezt féltem.

Féltem, hogy ez lesz, hogy fájót üt az óra.
De kösz, nem kell a stressz. Menjünk két irányba!
Szeretett barátságnak tudtam, mely most taszít a kárba,
Nem teljesen átgondolt tett, mely majd leküld a pokolba.

Odalent heverve mégis van még erőm, érzem,
Nem állt meg. Ugyanolyan gyorsan ver a szívem.
Minden múltba vesző nélkül üresebb életem,
De tanultam is; rólam - ezt neked köszönhetem.

Hálával nézek vissza a veled töltött évre,
Örömünk, s bánatunk sokszor kényszerített térdre.
Egymásnak ott voltunk, nevettünk, kéz-kézben,
Ha baj volt, sirattuk, mint sajgó szív a szívben.

Véget ért a dallam. Nincs több sor a kottán.
Ismertelek téged, köszönet mindért, mit adtál.
Utunk kettészakad, majd keresztez még talán,
De addig is emlékezz: miattad vagyok ez,
Hatottál rám, belém égtél, s én fejlődtem.
Aztán elengedtük egymást, de már tiéd hálám.

Thursday, May 19, 2011

Odabent


Odabent


Először még gondolat sem vagy.
Szenvedélyes ölelésbe fúló vad mámor,
Ez alapozza meg sorsodat.
S két alkotód, ki nem marad utána sem távol.

Tervezetlen kincs vagy, apró gyémánt.
Gyönge, kis harctalan s féktelen következmény,
Ki jobb bizonyíték nem is lehetne szerelem gyanánt.
Hagyjuk világra jőni, de ez nem engedmény.

Sornyi töprengés után sejlik fel a döntés,
Árnyéka sok. Féltés és ijedtség szaporította pillanat.
De ha már csak learatásra vár a termés,
Igen! - mondd. Nem lesz megbánt akarat.

Testmeleg ölelés leng mindenütt körbe,
Hónapokig használt otthonod sötét.
Pozíciód egy ideig, sőt, nagyon sokáig görbe,
Kinyújtott kézzel még vakon tapogatózva élsz.

Dobbanásokkal átszőtt csendbe zárva
Csak halk csobbanás neszeit észleled,
Egyedül kell álmodnod a vártra,
Míg eljő majd, s körbevesz a szeretet.

Minden pillanatunk közös egyből fakad.
Hosszú várakozást követve nincs szebb kép,
Mint az az egyetlen, s örökké tartó pillanat,
Mikor szemed-szád kinyílik, hangod betölti a teret,
Bőröd ráncos, de mégis: téged imád körötted a nép.


Monday, May 16, 2011

Élet lesz


Élet lesz


Ősi csend honol odabent,
Új élet hazája.
Néma csobbanásból indult,
Ma már test otthona.

Piciny sejtelem, növekvő kis gombóc,
Árnyékkal díszítve,
Halkan kucorogva moccan, szaporán
Dobban a kis szíve.

Nem sejtettük volna,
Még nem is akartuk,
Halhatatlan lenni benne…
Ezt meg nem gondoltuk.

Tovaszállt az az éj,
De gyümölcse maradt,
Lágyan hullámzott a kéj,
Gyönyöre ragadt.

Sietős iramban nő,
Élni igyekszik az élet,
Ne űzd el, nemcsak benned van ő,
Benne is tovább él lényed.

Idő várakozik, s te,
Hogy karjaidba vehesd,
Ne bánd a döntésed,
Szeresd! - Ez az, amit tehetsz!

Várakozás


Várakozás


Barlang ez, hol megbújik az élet,
Mint az ősi korban: csak védelmet keres.
Lágy tenger, mely gyöngén körbeöleli,
Belőle kap mindent, mi sokáig élteti.

Számodra egy csoda. Féltett és képtelen,
Pedig már tudod: nincsen szebb érzelem.
Hónapokig készülsz, hogy legyél jó anyja,
De időd még tenger, érj a feladatra!

Elemi


Elemi


Üvölt a szél, áthatol a ruhámon,
Belereszket szinte az egész világom.
Hozzád bújok, szerelmed felmelegít,
Ölelésed pezsgő hője mindig segít.

Csepegő eső sem hűti le a vágyunk,
Bár tudjuk jól, otthon vár az ágyunk.
Kellemmel tarkult forróság önti el a szívem,
Mely tiéddel dobban. Egy a testem-lelkem.

Tombol a vihar kint, bennünk az érzelem,
Bárki bármit mondhat - ilyen a szerelem!
Nincs orkán, jég vagy más természeti csapás,
Mely könnyedén elérné, hogy elengedjük egymást.

Közös a pillanat, szíved őrzi lelkem,
Tőled kapom a jót, másnak nem engedem!
Hegyünk csúcs-orma lesz frigyünknek tanúja,
A következmény pedig mámorunk utódja.

Kezdet


Kezdet


Testem-lelkem megváltozott,
Néma csend lakik odabenn, de mégis!
Valami más. Ezer apró szívdobbanás,
Ez gyönyörű! Hallod? Én is!

Lélegzet nincs, vízben lakozik a dallam,
Apró hullámokat vet ereje.
Felvillan egy kéz, lüktet a test,
Ez nem te vagy, egy új lét kezdete.

Éji létezés


Éji létezés


A fény gyorsan szökken be az ablakon,
Nem érzékelem, még alszom.
Tudatom álmomban gomolyog tétón,
Való nyílik körülöttem fájón.

Harcba kezd az éj. Utolsó foltjai
Fel-felbukkannak vicsorgó láncai,
De a Nap erősebb, nem hagyja nyomát
A sötétnek. Letöri fogát.

Csivit-dallam szólal, megtöri a csendet.
Mind, ki ébren van már: „Jöjj, éjszaka! Ments meg!”
Kezem nyújtom álmom boldogába,
Nem vágyom felkelni, inkább vissza, ágyba!

Ám a neszek felgyorsulnak, a világ forogni kezd,
Nincs választás, a jó véget ért, hát érezd!
Szemem kinyitva hagyom a napsugarat játszani,
Itt a holnap. Élek. Tovább kell folytatni.

Robotba révülve napi hajsza után végre
Fellélegzem, jön az éj, újra vége.
Árny kísér haza, s vidám narancs fények.
Most van az én időm, az éjszaka a lényeg.

Sűrű vattába burkol a csoda, s már ott vagyok.
Ez életem zátonya, itt szabadon lakok.
Nem kísért a múlt, nem fáj jelen-élet,
Jövőm tapasztalom, s a hídját a mennynek.

Majdnem halálig


Majdnem halálig


Egy hang hasít a csendbe.
Félelmet gerjeszt, érzed, hogy véged.
Többé nem súghatsz szót,
Kihunyt a varázs, elhagyott múzsád.

Többé nem láthatsz fényt,
Jövőd a sötét, tán egyszer szabadulsz…
Reményed fonnyad, szíved már nem esd;
Éld túl a végzeted!

Magasba ránt a mámor, jobb lesz, ha most vigyázol…
Nem vagy még elég távol.
Bánatod már örömöd foglya,
Halálos szeretőd izzó csókja tart örökre fogva.

Ereszd ki vágyad, pezsgő virágba,
Míg el nem ég mind a máglya, feküdj be karjaiba!
Lásd a fényt és súgd el a szót,
Halkan, mint finom dallamot, búdat áldozd!

Térj boldogságra, virradj a fényre,
Boríts tüzet a vízre!
Égess fel mindent, ami fagy,
Csak jégbe zárt szíved ott ne hagyd!

Gondolatod most vidáman ugrál,
Cikcakkos fellegeket firkál,
Fekete lelked többé nem bujkál.
Látod? Tök jól elsimultál.

Legyőzhetetlen


Legyőzhetetlen


Cikáz a fény hűs tó vizén,
Hullámokba törik a nyugalma.
Nincs páratlanabb, mint a tény:
Semminek sincs efölött hatalma.

Lángba lobbant a messzeség,
Vágyat szít a szenvedély.
Legyőz bennünket az érzés,
Felemészti testünk a kéj.

Gyenge bábként szolgasorba lépni,
Csalódások után örömet remélni,
Hódolni a jónak, nem hagyni a rosszat,
Őserőt engedni, nincsen mitől félni.