Üdvözlök mindenkit ezen a "verses" blogon!

© Copyrighted Püspöki Dorka, 2011-2017

All rights reserved

Minden jog fenntartva, beleértve a blog címének, a blogon olvasható egész művek, vagy azok részletei reprodukálásának és bármilyen formájú terjesztésének / közzétételének / közlésének jogát!

A címek, valamint az egyes versek szerzői jogvédelem alatt állnak. Engedély nélküli másolásuk, felhasználásuk és utánzásuk jogszabályba ütközik, és büntetőjogi felelősséggel jár.

Kellemes időtöltést kívánok! P.D.

Tuesday, November 22, 2011

Szellemjárás


Szellemjárás


Eljött. Újra köztünk kísért a tél,
fák ágait csupaszító őszt követve.
Túlvilági fénybe burkol mindent, mit ér,
bokrokról az utolsó leveleket is levetve.

Harmatként csillognak dércseppjei,
szél hordja szét fakó ruhája fodrait,
segítői fagyba öltözött, hű lidércei,
kik beteljesítik uralkodójuk hűs álmait.

Kérlelhetetlen hideggé válik az éj,
megszökni előle nem lehet,
hiába fúj felénk a langy, déli szél,
az évszak színeit most is a tél ölte meg.

A fagy boldogan mosolyogva tombol.
Nem ismer kegyelmet, elcseni fényünk melegét,
ám ennek ellenére semmit le nem rombol;
felöltözteti a föld meztelenné vált testét.

Az őselem hófehér ruhában egészen szellemi.
Hetekbe telik, míg felébredve más színekre vágyik,
ám addig sincs veszve egyáltalán semmi;
míg nem jő a tavasz, szép menyasszonnyá válik.


Monday, November 21, 2011

Tündértánc (novella)


Tündértánc

Eljött az idő!
Már akkor éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, amikor kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam magam mellett Hylent, aki a vállamat rázogatva azon igyekezett, hogy minél előbb magamhoz térjek.
- Kelj már fel, gyorsan! – suttogta annak ellenére, hogy odakint az egész falu lázban égett. Ennek zajai a kunyhónkba is betörtek, így teljesen feleslegesen próbált csendben maradni.
- Mikor indulunk? – Csak ennyit kérdeztem, de többre nem is volt szükség. Ő tudta, mivel kapcsolatban kérdem ezt, én pedig tudtam, hogy ő miért vágja rá:
- Öt perccel ezelőtt! Na, nyomás öltözni! – rángatott ki a dióhéjból, mely fekhelyemül szolgált, és a fatörzs barázdái felé taszított.
Nem volt szükségem túl sok cicomára, meg különben sem azon volt a hangsúly. Néhány, felőle érkező igen türelmetlen sóhajnyi pillanat múlva már előtte álltam, teljes „harci díszben”. A pálcát ő nyomta a kezembe, majd karon ragadott, és egyenesen az ajtó felé szárnyalt velem.
Megdöbbentett az odakint uralkodó sötétség, először alig láttam. Eddig még nem volt rá példa, hogy este merészkedtem elő – ezt a szabályaink is tiltották, valamint túl fiatal voltam, alig fél éves, de egész életemben erre a napra készültem –, emellett mindig csak nappali világosságban történt az oktatás. Erre a mai nevezetes alkalomra készítettek fel minket az „öregek”, akik most a falu széléről figyeltek bennünket, ifjakat. Egyikünk sem akart csalódást okozni nekik, így újabb szívdobbanásnyi másodpercekkel később már rendezett sorokban toporogtunk előttük.
- Gyermekeim! – szólt a törzs legidősebb tagja. – Újra eltelt egy év, és nekünk újra teljesítenünk kell a feladatunkat! Az emberek számítanak ránk, nem hagyhatjuk őket cserben! Idén a tiétek lehet az a megtiszteltetés, hogy megnyissátok a táncot! – intett a fák irányába.
Mindannyian elnéztünk az erdő felé, amely félelmetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Egyetlen csillag sem ragyogott az égen, a Hold fénye sem világította be számunkra a bokrokat, a fákat, sem a csupasz ágaikat… Hevesen dobogó szívvel erősebben szorítottam meg Hylen kezét, aki hasonló izgalommal mosolygott rám.
- Nyugi, minden rendben lesz! – súgta, de rögtön elterelte valami a figyelmét. Követtem a tekintetét. Az erdő váratlanul eltűnt, semmi mást nem észleltem, csak a csodát, mely a szemem láttára zajlott éppen.
Az első sorban állók elrugaszkodtak a talajról, és szinte azonnal a levegőbe emelkedtek. Tökéletes szinkronban mozogva egyre magasabbra hágtak, csillámló botjukkal bevilágítva az utat, melyre a második, majd a harmadik sorban állók léptek rá előttünk. Aztán mi következtünk.
Hylen elengedte a kezem, most mindenki a saját feladatára kellett koncentráljon. Iszonyúan jó érzés volt élesben átélni végre azt, amire hónapokon keresztül nap, mint nap készültünk. Alig mertem elhinni, hogy mindez velem történik. Legszívesebben megcsíptem volna magam, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodom, ám a csapatunk ekkor alakzatot váltott, oda kellett figyelnem, nehogy kiessek a ritmusból.
Az elsők már messze jártak, mögöttük a második, harmadik kupacnyi tömeg, majd mi következtünk, utánunk pedig még több ezren. Fogalmam sem volt, hová megyünk, abban azonban biztos voltam, hogy életem végéig emlékezni fogok ezekre a pillanatokra.
A levegő hidege nem csípte az arcom, mint mindannyiszor, mióta beköszöntött az ősz, és hullani kezdtek a fákról a levelek. Már bőven nyakig voltunk a télben, reggelente dér, zúzmara fogadott, akárhányszor kiléptem az ajtón, és bár most nem fáztam, ez adott némi támpontot ahhoz, hogy mit is kell ma alkotunk. Reméltem, hogy jól fogom csinálni.
Hylent követve egyre közelebb merészkedtünk a városhoz. Itt sem jártam még soha, tiltott területnek számított. A mi fajtánknak nem volt helye az emberek birodalmában. Mi csupán arra voltunk hivatottak, hogy megszépítsük az életüket. Minden évben, néhány héten keresztül. Kezdve a mai estével…

Lassan bontakoztak ki előttem a házikók, melyek milliószor nagyobbak voltak a mieinknél, bár nekünk nem is volt szükségünk ilyen hatalmas épületekre. Nem is tetszettek igazán. De a fények, az ablakokon kiszűrődő lámpák meleg, otthonos ragyogása mégis megszépítette ezt a fura, idegen környezetet.
Az erdőt messze magunk mögött hagytuk. Szinte fel sem tűnt, hogy már nem a fák között suhanunk. Társaim magasra reppentek az ég felé. Követtük őket. Megszámlálhatatlanul sokan lettünk hirtelen, legalábbis úgy tűnt, ennyi tündért még életemben nem láttam! Egyetlen hatalmas sereggé változtunk. Ameddig a szem ellát, mindenütt mi voltunk, alig karnyújtásnyira egymástól. Mintha egy láthatatlan lepelbe burkoltuk volna a várost. Minden ház fölé jutott belőlünk. Befedtük az utcákat, a parkokat, a tereket… nem maradt talpalatnyi föld nélkülünk.
Alighogy újra sorokba rendeződtünk, felharsant a dal. Ez, mintegy vezényszóként hatott mindannyiunkra.
Mi, Hylennel középen lebegtünk, és a szélsők nyitották a táncot. Lágy, szinte alig észrevehető, mégis kifinomult mozdulatokkal hasították a levegőt. Aztán egyre beljebb, felénk örvénylett a motorikus dallam, majd ellenállhatatlanul magával ragadott.
Felszikráztunk!
Csodálatos volt mindezt belülről átélni, a részese lenni! Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen élményt fog nekem nyújtani. A többiek arcán olyan elragadtatás tükröződött, mint amilyet minden porcikám az agyam felé sugallt. Fel sem fogtam, hogy én is mozogni kezdek. A ritmus teljesen ösztönösen érkezett, már-már feleslegesnek éreztem az elmúlt hónapok alatti, kötelező, nem kevés erőfeszítést, melyre a kiképzésünk során volt szükségünk.
Egyre gyorsabbá vált a tempó, egyre gyorsabban pörögtünk, aztán megtörtént…
A pálcáinkból sorra apró, csillogó jégcseppek szóródtak mindenfelé, beragyogva, és befényesítve ezzel az eget. A táncunk egyre szertelenebbé vált, egyesek saját koreográfiával próbálkoztak. Most már szabad volt, mi is kiléphettünk a sorból.
A hozzám legközelebb fekvő házikóhoz táncoltam, nyomomban még három társammal, akik a párkányokat, az előkertet szórták be hófehér virágaikkal. Egyre varázslatosabbá, szinte mesebelivé változott a táj. Eltűntek a betontömegek, eltűnt a csúf, szürke aszfalt, a fákról lehullott, sárgából barnába oszlott levéltenger, és mindent befedett a frissen hullott hó.
Egy pillanatra megtorpantam, és elgyönyörködtem a látványban. Büszkeség töltötte el a szívem a gondolatra, hogy mindezt mi alkottuk. Tavasszal még nem éltem, de a nyár szépségeit megcsodálhattam, és mindazt, amit a nyártündérek alkotnak évről évre. Az őszért felelős brigád sem tétlenkedett, nemrég az ő feladatuk volt csodaszínekbe öltöztetni a világot. Ezúttal pedig mi ragyogtattuk be fényünkkel a természetet, mégha az oly mesterművi is, mint ez a városka, melyet az emberek építettek. Bíztam benne, hogy legalább egy picit értékelik, amit értük teszünk.
Hamarosan alig maradt terület, melyet nem lepett volna be több centis puha, csillámló hópehelyréteg.
Olyannyira elábrándoztam, hogy észre sem vettem, amikor kivágódott mellettem az ablak. Még éppen időben húzódtam be az eresz alá, az ugyanis szintén tiltott volt, hogy észrevetessük magunkat.
- Nézd, anyu! Esik a hó! – visított fel egy boldog gyermekhang. – Ugye a tündérek csinálták?
Még a levegő is a tüdőmben rekedt e szavak hallatán. Mit tud rólunk vajon ez a gyerek? Tovább hallgatóztam, hátha több szó is esik rólunk.
- Persze, kincsem! – súgta az anyja, akinek a hangja hasonló közelről érkezett.
Remegve lapultam a falhoz. Imádkoztam, hogy ne nézzenek felfelé, és ne vegyenek észre. A társaim messzebb voltak, teljesen belevesztek a hóesésbe, én azonban menthetetlenül vészhelyzetben voltam.
- Hol vannak? – hajolt kijjebb az ablakon a kislány. Az anyja utána nyúlt, nehogy kiessen, de a gyermek makacsul kapaszkodott a párkányba. Ijedtemben elejtettem a pálcámat, mely egyenesen a kicsi karjai közé hullott. Ő pedig egyből odanézett, de nem nyúlt érte.
Már csak az hiányzik, hogy az anyja is meglássa, és lebuktassam a népemet! – sopánkodtam magamban. Fogalmam sem volt, abból hogy másznék ki. A szerencse azonban váratlanul mellém szegődött. A gyerek egyelőre nem nyúlt a pálcámért, így azt lassan, egyre vastagabban belepte az odahulló hó.
- Ne hajolj kijjebb! – szólalt meg az anyuka. – Máris hozom a kabátodat, és kimegyünk sétálni egy kicsit, jó? – Ezzel elment, hallottam távolodni a lépteit. Átmenetileg megkönnyebbültem. Sajnos túl korán.
A gyerek vidáman bólogatott, szemmel láthatóan örült neki, hogy hamarosan közelebbről is szemügyre veheti az újdonsült, varázslatos, hófödte világot. Aranyló szőke fürtjei ezerfelé repkedtek bájos arca körül. Belevesztem a tekintetébe, olyan tiszta, ártatlan volt.
Micsoda?! – jöttem rá aztán, mit művelek. Éppen felfedtem magam egy ember előtt! Sőt, ahelyett, hogy villámgyorsan és szélsebesen mentettem volna a talán még menthetőt, teljesen lefagytam, így bámultam a kislány kíváncsi szemeibe.
- Ez a tiéd? – nyújtotta felém a pálcámat. Alig voltak hosszabbak az ujjacskái, mint az én féltve őrzött munkaeszközöm. Dermedten meredtem rá. Soha nem féltem még ennyire. – Ne aggódj, tudom, hogy csak a mesékben léteztek – fogta suttogósra a hangját. – Anyunak hiába mesélnélek el, nem hinne nekem. A mi titkunk marad, hogy találkoztunk!
Annyira őszintén, és gyermekien romlatlanul mosolygott rám, hogy képtelen voltam kételkedni benne.
Mielőtt az anyja visszatérhetett volna, odareppentem hozzá, kiragadtam az ujjacskái közül a pálcámat, és felreppentem a tetőre. Itt már nem láthatott, én pedig kifújhattam magam. Megúsztam! Mégsem éreztem elégedettséget. Egyenesen bűntudatom támadt. Ez a gyerek nekem ajándékozta a bizalmát, én viszont gyáván megfutamodtam.
A többiekre néztem, akik továbbra is vígan ropták felettem bűvös táncukat. Senki nem figyelt rám, Hylen is csak odaintett, aztán folytatta a csillagszórást.
Gyorsan döntöttem. Mielőtt meggondolhattam volna magam, visszaszárnyaltam az ablakba, hogy tisztelettudóan megköszönjem a lánykának, hogy visszaadta a pálcámat, és hogy megtartja a titkunkat, csakhogy az addigra már csukva volt. Csalódottan kukucskáltam befelé, hátha még láthatom, de elkéstem. Leroskadtam a párkányra, és furcsa könnyek kezdték égetni a szemeimet. Még sosem sírtam.
Aztán felcsendült a kacaj, a gyerek hangján. Körülnézve fel is fedeztem őt, épp a hóval borított lépcsőn táncolt lefelé, ahogy kijöttek a házból. Egy vidám mintázatú sapka alá gyűrte be gyönyörű fürtjeit, a mosolyát viszont nem takarta el előlem semmi. Én is elmosolyodtam azon, hogyan élvezi az első hó adta örömöket. Talán már el is felejtette, hogy látott, mi több, beszélt hozzám. A lelkiismeretem azonban arra késztetett, hogy adjak neki viszonzásként valami maradandót. De mit?
- Nillah, gyere, mennünk kell! – szállt felém Hylen hangja a ház teteje felől. Intettem neki, hogy máris, majd újra a gyermekre pillantottam.
Kimondatlan fogadalmat tettem, hogy meghálálom neki a jóságát, mégpedig úgy, hogy tisztában legyen vele, én voltam az. Ezzel az elhatározással a szívemben csatlakoztam a többiekhez, és a következő órákban további három városkát tettünk ragyogóan vakítóvá a temérdek hóval, mellyel befedtünk házakat, autókat, padokat, mindent, ami az utunkba került.
Hazafelé, az erdőbe tartva kissé lemaradtam a többiektől, majd észrevétlenül újra a kislány háza felé vettem az irányt. Lassan pirkadt, de maradt annyi időm, hogy véghezvigyem a tervemet. Szerencsére nem vették észre, hogy hiányzom, és úgyis igyekezni akartam haza, de előbb még…
Egyenesen az ablakhoz reppentem, oda, ahol előző este a lány könyökölt. Benéztem a szobába, békésen aludt az ágyikójában, arccal az ablak felé. Egy mesekönyv volt mellette kinyitva az éjjeliszekrényen. Homályosan, de ki tudtam venni a belerajzolt alakokat: tündérekről szólt a mese, mi másról.
Az erdőnkre pillantottam, az otthonunkra, melyről nem volt tudomása egyetlen embernek sem. Eddig. Jelen pillanatban e kisgyermek kezében volt a sorsunk, sőt, az évszakok, az élet sorsa. Valahol belül éreztem, hogy nem lesz baj.
Alig fél perc alatt elkészültem a neki szánt meglepetéssel. Csodálatos virágköltemény csillogott az ablakra pingálva, mindez jégből. Bíztam benne, hogy a hőmérséklet nem melegszik fel reggelig, és a kislány láthatja majd, amit neki készítettem, de biztos, ami biztos, levettem a sapkámat, és az ablakpárkány szélére fektettem.
Még egyszer benéztem rá, felfedeztem körülötte a rengeteg játékot, a sarokban egy színpompásra díszített karácsonyfát, majd szemügyre vettem a kinti tájat, melyre a reggel első fényei szikrázó sugarakat vetettek, aztán nyugodt lélekkel hazafelé indultam.

A következő ötezernégyszáznyolcvan nap mindegyikén eszembe jutott a kislány, bár nem találkoztam vele többet. Még aznap este visszamentem a házikóhoz, de az ablakok sötétek voltak, a szobában sem uralkodott olyan kedves meleg, hívogató fény, mint akkor, az egész valahogy megváltozott.
Nem bírtam a kíváncsiságommal, és nappal is odamerészkedtem. A szomszédokat kihallgatva megtudtam, hogy a család elköltözött. Szomorú voltam, hogy így alakult, de egyben öröm is eltöltött; nem kellett tartanom tőle, hogy bajba sodrom a népem.
Az ötezernégyszáznyolcvanötödik napon azonban halvány gyertyafényt láttam meg ugyanabban az addig koromsötét ablakban. Az eddig reménytelennek tűnt hitem új erőre kapott.
Míg a többi tündér aktívan végezte megszokott munkáját a fejünk fölött, én az egyre sűrűsödő hóesésben az ablakpárkányra röppentem, és a nyitott ablakon át a szobába lestem. Odabent csak egy valaki ült az ágyon, mellette félkészre díszített karácsonyfa, ennek fényeit láttam meg már messziről, és egy mesekönyvet tartott a kezében. 
Megismertem a lányt. A haja és a mosolya semmit nem változott. Úgy éreztem, mintha tegnap történt volna minden; az a néhány pillanat, mely egy életre összeforrasztotta a sorsunkat.
Hirtelen felnézett, egyenesen rám. Először el akartam bújni előle, hisz láttam őt mai valójában, és egyébként is tisztában voltam vele, hogy aki már nem gyerek többé, az felnőtt, és mint ilyen, nem hisz sem a mesékben, sem a tündérekben. Róla sem feltételeztem, hogy ne így volna. Ám ekkor, legnagyobb meglepetésemre a lány felállt, és kitartóan a szemeimbe nézve lassan közelebb lépett az ablakhoz.
- Reméltem, hogy eljössz hozzám – suttogta remegő hangon. A kezével eközben a nyakához nyúlt, lecsatolta belőle a láncot, melyen egy apró bársonytasak feküdt, és a tenyerébe pottyantotta belőle a sapkámat, melyet én hagytam neki itt évekkel ezelőtt. – Megőriztem – folytatta. – Sokszor álmodtam rólad, minden alkalommal, amikor esett a hó. Mindig úgy éreztem, csak képzeltelek téged, de ez a pici sityak meggyőzött róla, hogy tényleg létezel!
Én értettem, amit mond, ő viszont – ember lévén – sosem értette volna meg az én beszédemet, úgyhogy nem szóltam hozzá, de újabb bizalomadagról téve tanúbizonyságot, tettem felé egy lépést, elvettem ujjai közül a felém nyújtott sapkát, és évek óta szerteszálldosó hajtincseimre húztam.
A lány rám mosolygott. Pont olyan tisztán, és romlatlanul, mint tizenöt éve. A mosolyában benne volt mindaz, ami a gyermekekben. Szebbnek találtam volna a világot, ha minden felnőttben megmarad egy hozzá hasonló gyermek, ha mást nem, legalább a lelke mélyén. A saját életem során láttam, milyen nagyon ritka eset az ilyen. De itt, ebben a lányban valami mégsem változott. Mégpedig az az ártatlanság és hit, mely csakis a kicsikre jellemző. Talán nekem köszönhetően – ezt akartam hinni! –, talán nem. Ettől függetlenül boldogabb voltam, mint bármelyik tündértársam, hiszen ha csupán egyetlen személy számára is, de megmutathattam, milyen a valóság, sikerült éreztetnem vele, és múltbéli röpke találkozásunk alkalmával megtanítanom rá, hogy van értelme a szívünkbe fogadni az újat, a varázslatosat, a gyönyörűt, még akkor is, ha tökéletesen hihetetlen, álomba illő és valószerűtlen.
Bár magunk között sosem beszéltük meg az ilyesmit, elméletileg ugyanis tilos volt kapcsolatot teremtenünk, én reménykedtem benne, hogy az emberek nagy részének akad egy-egy hozzám hasonló tündére, aki megmutatja nekik, milyen érzés részben gyermeknek maradni legbelül.
Az ablakon kívül egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó – a családom jó munkát végzett –, mi azonban bent maradtunk. A lány az ágyra ült, hátradőlt, majd huncut mosollyal rám pillantott, aztán az ablak felé intett.
- Rajta! – biztatott. – Mutasd meg nekem a világod! – kérte.
Nem kellett kétszer mondania. Biztos voltam benne, hogy akárcsak évekkel ezelőtt, ezúttal sem ér majd bennünket csalódás.
Elővettem a pálcámat, mely szinte rögtön szikrázni kezdett. A lány letörölhetetlen, nyíltan kíváncsi és érdeklődő pillantásainak kereszttüzében táncolni kezdtem.




Monday, November 14, 2011

Csak csend


Csak csend


Zord, kietlen tájon
nesztelen suhan a holdsugár,
nem akad fenn a hálón
sem szellő, sem bájos vadmadár.

Egy tücsök se zenél,
nincsenek szerelmes sóhajok,
a város azonban így is él,
de nem rázzák fel zajos tolvajok.

Egész hangtalan a szív,
dobbanása akár a pilleszárny,
lélegzetünk szelíd,
mint fák tövébe búvó tompa árny.

Csak csend. Ez zajong már szinte fájón!
Őrületbe hajszol a tompa vágy,
majd kihull egy hang az éjszakából,
s ébred minden. Morajlani kezd a nagyvilág.

Sunday, November 13, 2011

Elrendelt


Elrendelt


Csalódott, hűs tengerem felszínén
szomorúan szikrázik a langyos fény.
Majd jön egy szellő,
új életre hív ereje,
akár egy gyönyörű sellő
bódító, szerelmes éneke.

Testem gyáván összehúzom,
hogy elkerüljem gyilkos sorsom.
Ám tiltakozásom dacára
magával ragad a súlyos örvény,
nincs többé szükség az álcára,
megvétózhatatlan e törvény.

Párat ki is hagy szívem ritmusa,
eljött az idő. Ez már vérbeli haláltusa.
Hiába-tiltakozót kiált a lelkem,
s keservvel húzódzkodom előre,
de könnyedén legyűr a szerelem.
Most már nem menekülhetek előle.

Saturday, November 5, 2011

Újjászületés


Újjászületés


Felhők fátylán lengő szélbe vész a mámor.
Lassan tipegő léptein tovaúszik a kín.
Borzongó füstben olvad szét a távol,
Esendő megingással oltalmat ad a híd.

Fogom minden merszem, bátran ráteszem a lábam.
Remegőn sikoltva tiltakoz a kötél.
Át kell oda érnem! Tudom, ott áll még a váram,
Végső nyughelyemként ágyam, s fölötte födél.

Páncélbilincsből szabadult, fájó láncomat ledobom,
Elég az ostromból! Friss életem, jövök!
Hiába ránt vissza a múlt, reszketve elhagyom.
Emlékem nincs már több, e rosszból kitörök.

Fény, mi vár odaát. Puha léptimet elnyeli a ború.
Színpompás jégvilágban halkan cseppen a csend.
Tétova gyászom hamis, de mégsem szomorú,
Új létem kusza lépcsőjén édes dallamként cseng.

Táncra perdülök súlytalan, lábam nem éri a talajt,
Boldogan szelem a könnyed, színtiszta léget.
Mögöttem a múltam gomolyagos ködként óhajt
Engem vissza, de hiába. Ez itt az igazi élet.

Wednesday, November 2, 2011

Nem múlandó

Halottak napja alkalmából...




Nem múlandó

Nem vagy többé velem.
Hiányod fájdalomba gyötör.
Üres nélküled életem,
Egy magányossá zúzó ököl.

Kábultan tekintek körbe,
Odakint tovább működik a világ.
Kínom, érzem, itt marad örökre.
Ez az egész így nékem sivár.

Gyásszal harcolva felállok,
Meglátogatom szép emlékhelyed.
Némán utánad hiába kiáltok…
Mégsem bírom kinyögni a neved.

Sóvárgón nézek a csokorra,
Imádtad, de már nem láthatod.
Lángot gyújtok a gyertyára,
Fényt ont, ameddig el nem fújod.

Szinte a vállamon érzem kezed,
Bánatomba tolakszik sóhajod:
„- Menj tovább, élj!” – reszketed,
Ez hozzám egyetlen búcsúmondatod.

Képtelennek érzem magam,
Ám a vigasztudat mindig örök,
Míg élek én, nem feledem
Ölelésed, illatod, örömöd.