Változatlan

Változatlan

Rám ordít az érzés; múló-édes hangja ott is táncol,

hol egy félő ölelésbe fúló gyöngéd remegés elsáncol.

Lélegzetem akad, rohanva tör tüdőmbe a légzés.

Illatod kábít el végleg, mindenem zsong, égzengés.

Kiesre vált világ, álommá pergő homok-tiszta szemek,

kinyíló hirtelenbe suhannak át őrült, téboly-percek.

Túlsiet a vágyam, előreszaladtan vonz magához,

s felém hajlít a képzelet, végzetvágyunk eggyé kárhoz.

Éltet a fény, rablóvá lett csókod törtté szaggat,

lávásodó testem lágy fáklyaként osztott útra aggat,

majd borostyánléptekkel siet, és megkísért a remény,

ölelésben rezg a varázs, s cseppfolyóvá omlik az éj, szegény.

Üde homály az oszló végtelen elrejtett tengerén,

apályba rohanó hűs dagály, felduzzadó sikoly terén,

egy örök-ördögi pillanat, mely torzzá tűnve szépül,

de míg karod fog át, rút világunk változatlan szépre épül.

Lángtánc

Lángtánc

Némán mered körénk az éjszaka,

csendje botorkálva hasít fényeket.

Egymást vigyázva ölel a képzelet,

megrendül nappalunk ékes alkonya.

Betakar a homály, teste bársony,

ránk visít egy tündérszerű rém szava.

Nesz nélkül, suttogón tör elő a láng,

szép szelíd pattogása enyhít az éjjelen.

Mind a ketten rámeredünk a fényére éberen.

Visszamered egy éles, éhes szempár ránk

a kósza tánclépések zenéje ütemén.

S az éj teste bíbor szenvedélyízűvé ráng.

Felfedezem a tekinteted, kéjjel nézel.

Lehunyt szemekkel is látni véllek, ölelsz.

A fel-felcsapó lángnál is magasabbra emelsz,

karod, érintésed... mintha bekennének mézzel.

Átélem a tüzet, benne táncol testünk, lényünk.

Lánggá válunk. Minden mást az égő máglya vég'z el.

Fények kékben

Fények kékben

Puha test, a bőr sötétben.

Láng'ló szemek őszi éjben

felvillannak távol, kéken,

halk nesz csillan messzi szélben.

Apró léptek zajos dalban,

tompa árnyak vörös borban,

úgy táncolnak, pár a párban,

mint a szavak holt mondatban.

Remegő kéz, ölelésben,

bágyadt lelkek szendergésben.

Örvény-szemek égő fényben,

mint csillámló víz tengerkéken.

Palást lebben, dühöng árban,

szél is rezzen, füst a tájban.

Rohamló jég borzaszt bátran,

kitartásunk még sincs árnyban.

Napszítta ég, ringó ének,

örök tüzek égig érnek.

Jég otthona vérző télnek,

veled együtt, kékben fénylek. 

Igazi szerelem

Igazi szerelem

Lepereg a lomb, és lassan siklanak a felhők.

Véget ér a domb, magában ölel alant völgyet.

Mint egy régi gong, amikor meghirdet jó jövőt,

úgy ölelsz át te is, gyengén, szíved hívta hölgyet.

Megigéz a csókod, hűvös pezsgőt hint az égre.

Úgy perzsel a szemed, s az érintésed bódít...

Tűzzé válik jegem, veled, most és mindörökre!

Ez végső óhajom, mely nem álom, de számít.

Veszejtsen el tenger, szél pokla ragadjon!

Nem ámít már talány, biztos az érzésem.

Felfogtam lényegét, az élet nem magányom,

te támasztottad fel feladott reményem.

Hamuból lett ékszer, nem foszt tőle semmi.

Célja önzésemnek te vagy csupán, közel

veled, nálad, hozzád bújni, melletted lenni…

Ez a boldogságom, s az, ha lelked ölel.

Túl messze

Túl messze

Nem ölelsz át éjjel,

nem látom mosolyod.

Szomorú a reggel,

mert nem érzem illatod.

Messze vitt az utad,

tőlem nagyon távol.

Hogyha rajtam múlna,

rád találnék bárhol.

Hiányzik a bársony

bőröd tapintása,

hiányzik a holnap,

a távol elmúlása.

Tőled dobban szívem,

minden gondolatom te vagy!

Melegséget érzek,

hisz elűzöd, ami fagy.

Elolvad a jég is,

ha közelséged perzsel,

le sem tudom írni -

hiányzol - e verssel.