A jó

A jó

Karod támaszt,

nem ócska tükör, amely üvegként roppan el.

Csókod széppel áraszt,

édes kín az, mely ölelésed mélyén önt el.

Ha nem akarnád szívem hasonlón, ily vágyón,

ahogy én akarom szíved, mindenestül, fájón,

s örömünk nem égne füstös, izzó egén,

nem lehetnél te te, és nem volnék én sem én.

Mintha kérhetném a Naptól, hogy többé ne keljen fel...

Vagy gyaláznám a Holdat, mit éjkor ezer csillag ölel.

Gyönge szavam megadottan nyögésbe fúl.

Lelkem feléd kitárt karral, önként vonul.

Karod támaszt,

nem vékony ág, mi súly alatt hasad el.

Csókod széppel áraszt,

a végtelen jó, mely engem ölelésedben lel.

Pihenő

Pihenő

Rohamsodrásban elvesző, vad emlék

suttogó titka száguld. Bár még látnék,

de elmosódik a táj, és én ezer csíkját nézem.

Fodrosodik, ha már lassul, s színeit is érzem.

Rebben a levegő, üres kincse telik tűzzel,

majd édes lesz keserű, íze felér minden mézzel,

megáll a pillanat, és kibontja színes szirmát a táj.

Szívembe az álom valóságteli talajt váj.

Meglegyint egy kérdés, talánya magával von, ölel,

élni a kísértést, vagy belepusztulni kell?

Számító hűvösből forróba csap át a kéj,

s ártatlanból, bájjal, bűnössé válik az éj.

Tapinthatón füstös, sodró lesz újra az út,

de nem változik az íze, csak magába olvaszt egy újt.

Immár kézen fogva száguld, párosan az a két szív,

miket a tömjénbe kábult elemi erő épít, és hív.

Magával ránt, zsongón hív ez az őrülten izzadó tény,

az erő nem lankad, újfent csíkká válik körben a fény,

jön egy újabb ár, ami ismét titkos száguldóvá válva

csábít egyre gyorsabban, új és új csodákra várva.

Együtt

Együtt

Megtorpant pillanat, elfúl a sóhajunk.

Törik a csend perce, ébred az álomunk.

Mégis közel hallak, rajtad dobban szívem,

bennem zubog - érzed? -, irántad szerelmem.

Tétovázik a szó, majd felszakad torkunkból,

s egyszerre sóhajtjuk: szeretlek, igazból.

Megkönnyebbül súlyom, lebegek fellegen,

csoda mámorít át, kebled a fekhelyem.

Csak terád szomjazom, ha nem ihatom csókod,

belőled lélegzem, s táplál az illatod.

Nem fuldoklik vágyam, örömünk felemel,

ha szíved értem lobban. Érzem is, jó közel.

Neved

Neved

Egy égő csillag rohan át az éji, élő égen.

Meglegyint irama, szemem siklik felé bűvölt-szépen.

Titka a csend, suhan, ám hallhatlan moraja

egész mélyembe zsong, megszédít szótlan zaja.

Alattomban közelg, orvul ejt el a vágy,

s füleimbe suttog egy szót, zenésíti dalát.

Felizzad a lég és máglyánk lesz az az ágy,

hol reszketve bújunk össze, hallván az éj sóhaját.

Ablakot karcol az ág, kéjesen fújja a szél.

Lebbenő függöny simít, s bőrünkre dermed a dér.

Álomba űz a közel, elszédül köröttünk az út,

majd ébredőn súgom el neved, mely édesen ajkadba fúlt.

Őröm

Őröm

Hamvas napfény, látszólag is színes,

ékes órákkal tarkított, selymes-édes,

varázsokat rejtő, boldogabbá tépett életet

rajzol örömkönny-nedves falra, s kiélten méreget.

Tekintet egy sötét órán, üldöz a fény,

a hold világa, s e világban ezer mesebeli lény,

kik hangján mesenyelven, tompán susog az éj,

majd marcipánhajnalát körénk zárja a valótlan-jó kéj.

Szédít a mohóság, táncba rángat a csend,

fülemben múlt élet igaz-bús dala cseng.

Rácsukom az ajtót, és eloldom döbbent láncait,

elsimítom lassan homlokán futó ráncait.

Elámul, féltőn, karjaival rezgőn, óvón ölel,

felvesz harcot értem jéggel, félelmetes köddel,

majd lapot oszt a létnek, hátat fordít sorsnak,

ügyes kötelet dob mentségként, orv vigasznak.

Palántát ragyog a csermely, íze színével vétkez,

s míg sebes tempója élhető lassúra fékez,

én kettőre töröm az örömöm, s rád nézek.

Halhat'lanná teszel, őröm. Semmitől nem félek.

Utunk

Utunk

Elbódult mécsesek üdítően kékes lángja lobban.

Hiába akarnám, nem szerethetnélek jobban

annál, ahogy remegve most és így imád a lényem,

Ellenkezéseknek annyi, rád simulok, eggyé lettünk, érzem.

Nógat az idő, szaladó percek titkos, szép ostroma

szakajtotta ketté óránk. A remény nem ostoba,

kéjt áraszt, forrást fakaszt, lánctalan béklyókba tör,

színe vakítja meg szemem, s lustán némaságba gyötör.

Testtelen lebegek a semmin, egyedül karod fog át.

Megcélzott csillagunk felizzva mutatja az útját,

majd mályva fellegek repítenek gyors afelé,

hol megforrott fal épül egyenest a szívünk köré.

Tűz fagy el, s jég izzik, buzgón megremegtet a vágy.

Ne tűnj el, csodázz még, lelkemnek ily' szépséges mérgeket ádj,

eméssz fel, borzongass, nyárítsd szavaddal bennem a télt...

Fogd kezem és csak így csókolj, míg el nem érjük a célt.