Tornádó

Tornádó

Alvó lélek enyész a végtelen pusztaszívben,

kimerült hangja szóttalan rikolt fel az éjben,

hajszolt szárnya csapzott széllel tusáz félőn,

romlott szürkületbe érvén amnesztiát kérőn.

Eltiltó ítélet hordott rongyok halmán lépdel, oson,

átnéz ráderülő ezer édes, szép és szelíd mosolyon,

légörvénybe sodor egy rohanó, őrültszínű pillanat,
s a remény tört tekintete villámgyorsan elragad.

Törékenyül

Törékenyül

Vékony jégen táncoló fény, szalad.

Megsimít szelíden szívembe suttogó szép szavad,

és hol a cérna, az az utolsó szál, szakad,

ott bámul a táj; bénultan döbben rá, hogy szabad.

Ágaknak álárnya át illanóan ölel,

romos bástya bánja, mily törődötten dől el,

hömpölygő víz árja dúló vaserővel öklel,

hol napsugárból omló, halott reményvillám tör fel.

Szilárd üvegszilánk a földre hullva törékenyül,

lelkem húrja tündérhangot vágyva pendül,

szomjam oltva egyetlen korty mézzé cseppül,

majd szemem fénye tükörsíkban égve szótlan elül.

Pusztítás

Pusztítás

Vihar fútta ernyő

ronggyá facsarodik a szélben.

Kétségekbe beejtő

pillanat zajlik éppen,

mit lábon tép a jelen,

szilajul szólal a remény,

de útja megtörik bennem,

talaja folyékonyan kemény.

Zárt fal tódul, tágul

a világ, pillére enyész,

agyamba vörös düh tódul,

zajongva ízekre emészt,

s a tettelen romok kiútja

hangosan sikolt a fényben,

majd felharsan újra meg újra,

míg süketté válik az éden.

Ott

Ott

Hajlik a tér, bogas ágak nesze reccsen,

lassan vízszintig ér a mese, hűs esőként cseppen,

növő sodrásra tér a bágyadt folyó csendben,

kinéz medréből a vér, halotti alvadással szemben.

Cellaként vesz körbe, zár, lánc fonja át a testem,

percem el is múlt már, lanyhuló pillantást vetettem

arra, ahol új tisztás vár, hol ott lehetünk ketten,

ahol az időnk megáll, és nem érhet fény sem tetten.

Egy szó

Egy szó

Egy szó,

lehet szépen, szelíden suttogó,

oly halkan, bágyadtan ringató,

bár csak ártatlan, őszinte, rövid szó.

Egy szó,

ereje néha viharként tomboló,

szilajul tépő, ízekre szaggató,

pedig csak betűkből áll a szó.

Egy szó,

bársonyos hangulatot árasztó,

lágyan ívelő, doromboló

az a hangokba rejtett, szép szó.

Egy szó,

mi öl. Ha szénné éget a szó,

lehet gyilkoló, megalázó,

holott csak kimondott, leírott szó.

Zárka

Zárka

Megrablott egy érzés, kék égre borult éj

sötétsége leplez, fátyla feketén mély,

halk sikoly riadttá dermeszt, szívem megáll,

majd újult erővel dobolni kezd benne a halál.

Felordít körben a csend, a rikoly elült,

félelmem sűrűn hulló könnyben ázó, idült

tekintet vonz alább, egészen térdre taszít,

az óra mutatója percenként évezredet veszít.

Egy tincsem őszbe színül, majd hamuvá vész,

messziről közelembe réved maradék józanabb ész,

a rácsok sima falán tucatnyi esőcsepp fagy,

reményem bús-ostobán teljesen magamra hagy.

Szunnyadttá szédít a vágy, kutatnám, hol a kiút,

lé’gzetem fulladozik, majd szemem szít új háborút,

lemállott téglákra rótt, vérszínű karmolt térkép,

utolsó szavam kiált, a kinti lét túl csodaszép.

Illat

Illat

Felhő, testet körbelengő,

aromadús íznek tűnő

kámforként szétoszló, édes,

vérpezsdítőn izzó, kéjes.

Mint csontjaimig elhatoló méreg,

érzékeim elpuhító, égő kéreg,

láthatatlan árnyként fojtó lágy tűz,

mely a semmi felől valami felé űz.

Örvénylően szertefoszló felleg,

lábnyomom e vatta éles peremein billeg,

majd engedem, hogy beszippantson a lég,

megrongálja tüdőm, mégis a vágyam, hogy még.