Holt lett

Holt lett

Szín volt a fény, szép volt a szó.

Ölelt az éj, vigasztaló

szellő suhant, majd bőrömbe vájt

újfajta utat, kicsit még fájt.

Látszott a szín, szavam derült,

az arcomon fény lassan kihűlt,

s veszett lett éj, zörgő s rideg,

utamon vér, dermedt, hideg.

Lelkemben szín holt lett, fakó,

szívemben fény éj lett, maró,

szelem jégként börtönbe zárt,

létem végén vártam halált.

Tartozás

Tartozás

Nihil, körbe síkság vesz, üresen vészel át

testemen az élet, levegőt fú felém, s határt

szab a gátja annak a már rég nem nyitott fénynek,

mi vakított még nemrég, már mind csak csillag égnek.

Félnek körbe, síkság vészel át a semmin vakul,

rám szakad a szele, határa tör-zúz, vadul

ráng meg a gát, a fény -telen sötétségbe kiált,

nem vakít fel a láng, kihunyó csillag mutat halált.

Körbe fon egy semmi, a puszta róna világa vész,

vihar tombol vadon, fel nem fogja már ész,

megtört a gát, sötét, holt csillagok csendben,

nincs hova tartozás, nem ég a láng, rendben.

Az álom

Az álom

Megébred a test, a lélek lassan önmagára talál.

Nyílul a szem, pislant az óra felé, mely egy helyben áll,

nem üt gongot a perc, moccanatlan a béna mutató,

s e pillanatban derül a fény, színe egészen átható.

Tömör párna, végtelenné veszett, komor láthatár,

zengő szélben a testre a fény gyengéden rátalál,

zúdul a szép, rajongva zsong fel a féktelen,

ébren oly valótlannak tetsző, éjben titkos szerelem.

Álomba zár, színtarka gyönyörökkel táncol,

múlón mulat a vágy, őrjöngőn boldog, s tombol

a kéj, felbomol elfojtani kellő lánca, víg lesz a táj,

enyhén meg-megreszketve várja, buzogja túl a homály.

Az érzés, mint büszke harcos, nehéz ólomvértbe búj,

a világ kint mérföldekre távolodón kékké megfakul,

és amíg még tart az álom, e véges élet felpezseg,

majd elmúl a perc, ébred a test, s bánatosan megremeg.

Megtörik a lét, az éj öröme messze tűnve elalél,

de új álom jön majd; addig a fény átölelőn elkísér,

megingást nem tűr el a test, lelke várva megpihen,

reménnyel tölti el, még - tudja - lesz ilyen.

Múlás

Múlás

Vésszel terhelt, fogyó,

váratlan holt idő.

Mögém orv-osonó,

lesből támad, erő

torzít percet, kattan a mutató,

gyenge lélegzetet fojtóvá aszaló.

Halál kong a sírban,

mennyeire vált a pokol,

az óramutató csak kattan,

dala ezer könnyel hódol,

s miután a sírbolt roppan,

lelkünk harangja felmorran.

Tántorog a vész,

terhe fárad, nem enged el,

színe sötét felleget tép,

majd halkan felkel,

az ostrom ballagva lép,

álruhája megfestett kép.

Hiányod

Hiányod

Felfut egy borzongás a hátamon,

bizsereg felém a közelséged.

Megsimít sóhajod, én vállalom,

kibírhatatlan az élet nélküled.

Szólni akar a szám, szívem szól belőle,

egyetlen égő fénysugár, mit érzek,

nem is tudnék már menekülni előle,

ilyenek lehetnek a szenvedélyes mérgek.

Fullaszt a levegő, ha épp nem veled szívom,

elkábít a világ, nem találom helyem,

míg együtt nem lehetünk, még bírom,

de csaknem megöl a hiányod, kedvesem.

Felhőtlenül

Felhőtlenül

Letisztuló homály, ködökbe vesző kétely,

testembe költöző napsugár, nem evő métely

zúz szilánkosra, tébolyul,

ébredéskor hiányzol, de piszkosul.

Megragadott alkalmakkal ég a vágy,

érintések, csókok hada gyöngéd, lágy

pillanat rajzol üres aszfaltra éneket,

kottája nyugalmat ont, nem túlbuzgó vétkeket.

Szomjat oltó másodpercek sora vár,

egy felhőtlenül édes nappal megtalál,

s hol a mennyei kincs varázslata közel ér,

langyos hullám mossa partra, felzenél.

Megálló

Megálló

Kong, zsong agyam.

Vetetlen ágyam

próbál, szendít,

könnyem zendít.

Megáll az éj.

Nem süvít: héj!

Csak szótlan áll.

Remeg egy váll.

Lelkemet hajtó,

üres csend. Ajtó

zárul, dobban.

Szívem beleroppan.

Zsong, kong a szó,

bús, búcsúzó.

Karom tol, szít

a dühöm, feszít.

Dühöm lecseng.

Marad a csend.

Veszett vérem öl.

Szénné gyötör.

Porladok halkan.

Megtép a katlan,

elhord a szél,

s fagyaszt e tél.

Megálló volt.

Már csak szép folt.

Elzúg a múlt,

a foltra borult.

Végzett a harc.

Megadott. Karc

marad rajtam,

tied, mi voltam.

Még

Még

Apró cseppben éled, él az élet.

Megváltoztat létet, fordít tétet,

belecsordul a jó, hangzik a szó,

jelentése fénylő, színragyogó.

Megcsillan a tükör a tón, riadt

porszem zavarja fel, riaszt

a láng, mely élénkülő szívemben gyúl,

körülöttem mégis sötét, vad vihar dúl.

Néha öröm itat, megrepedez bőröm, bensőm,

érintésed nyomán vérem idül, hevül, későn,

az utunk fodor, összecsavart kötéllé vál,

szakítani egy tud rajta – nem a halál.

Lelkem még hisz, reménnyel kel,

tán egy nap majd ránk virrad fel,

vár az órám, ömlik rám az eső sorban,

lábam még tart, kívül találsz, nem a sírban.

Amikor felkel a nap

Amikor felkel a nap

Amikor felkel a nap, ezer tüze bennünk ég,

a csoda józan ésszel fel nem érhet, jő a vég,

a sors ver, vére cseppen, csordul, vörös, ajkunkról, 

az álom igazzá lesz, felölel és varázsol.

Amikor felkel a nap, hangja éles vészmadár,

halkan csorgó hűs folyam, mely zuhog, száguld, meg nem áll,

s a létra, mennybe vivő, törött fokú, ott honol,

hol szívünk dobban újra, dobbanása kész pokol.

Amikor felkel a nap, távolodni kezd az éj,

távola nem tart soká, visszatér majd, ne így élj,

elregélt valós mesék titka minden szóban vár,

az átok vesztett harca némul, sikít, halott már.

Amikor felkel a nap, reményt szülnek lángjai,

felélednek lelkünk régi, nem feledett vágyai,

kiásatlan sírjainkon dalt harangoz a világ,

megbocsátva karol, láncol, csókkal köszönt egy virág.

Amikor lemegy a nap, az éj illata még igéz,

szemem a fénybe boldog tűnődéssel belenéz,

míg kezed így fonódik ujjam köré, nem ér rossz,

a nap nem kel nélkülünk, nem világít, csak fényt hoz.

Nincs kiút

Nincs kiút

Eltört üveg, szilánkja ezer helyen sebez.

Az élet folyton szemét próbák elé helyez,

lassan nincs több tapasz, kiút, érzem,

életveszélyes sebekből vérzem.

Dühöm tehetetlen,

nem létezhet ennyi rossz véletlen,

megalázó ígyként a harcot feladnom,

de reményem halott. Nincsen megoldásom.

A tavasz sem színes, értéktelen fénye

nem simít meg többé, nem küzd lelkem érte.

Gyengül szívem harcos dobbanása,

kihuny szemem pajkos lobbanása.

Feladom a sorsom, legyőzöttje lettem,

hiába van minden, mit az életért megtettem.

Döntésem magányos, törekvésem véges.

A fény ott fent az égen olyan szép, oly kékes,

mint búsuló vágyaim büszke, tiport ténye.

Zajos megnyugvásom egy helyt lehet végre.

Sírom magam ásom,

de elkerül az álom,

már jobb létre szenderült a halál,

testem helyén üres porhüvely, mit talál.

Igáimnak annyi, elfutott szellemem.

Elvesztettem mindent, minden, kit szerettem,

más helyütt él láncon,

rágódva más koncon,

utolsót lüktet bennem még némi kis vágy,

de minek. Elfáradtam. Vetett az ágy,

mely magába fogad boldogan.

Nincs kiút. Tudom, gyáván, s romlottan

zárom le soraim, eddig bírtam.

Életem strófáit már régesrég megírtam.

Nincs kiút a vészből,

elegem van az egészből.