Úgy döntöttem, ha már ez egy ilyen verses blog, nemcsak a sajátjaimat teszem közzé, hanem folyamatosan bővítve több helyről, több korból, több írótól/költőtől összeollózva a saját kedvenc idézeteimet, verseimet is megosztom az érdeklődőkkel. :)
Nem is szaporítom a szót.. Az alábbiakban olvashatjátok ezeket.
P. D.
Kinek azért jut kísértés, hogy ellenálljon neki,
kinek
azért, hogy meginogjon végre.
Michael Drayton: Love's Farewell
(Sonnet 61)
SINCE
there’s no help, come let us kiss and part, —
Nay I have
done, you get no more of me;
And I am
glad, yea, glad with all my heart,
That thus so
cleanly I myself can free;
Shake hands
for ever, cancel all our vows,
And when we
meet at any time again,
Be it not
seen in either of our brows
That we one
jot of former love retain.
Now at the
last gasp of love’s latest breath,
When his
pulse failing, passion speechless lies,
When faith
is kneeling by his bed of death,
And
innocence is closing up his eyes,
— Now if thou would’st, when all have given
him over,
From death to life thou might’st him yet
decover!
Baranyi Ferenc: Verset írni
Csak olyankor szabadna verset
írni,
mikor nincs mód nevetni már, se
sírni,
s indulataid a kitörhetősét
kereteit kinőve lelked ölnék.
Nem szabad verset írni, csak
olyankor,
mikor szemed kiégne a haragtól,
vagy örömöd iszonyú méretéhez
a "túláradó" jelző is
szegényes.
Csak olyankor szabadna írni
verset,
mikor kihagy sejtekbe-mart
fegyelmed
és ösztönöd mitsem latolva
mozdul
a fontolások rakta falakon túl.
Verset írni csak olyankor
szabadna,
mikor nem számít lábadnál az
akna,
mellé vagy rá -olyan mindegy a
lépés!
Olykor halál a tisztes
célbaérés.
Ó, verset írni olyankor szabad
csak,
mikor nem ismert, szép erők
ragadnak,
a költőnek csak egy törvénye
éljen
a millió szabályzat ellenében.
a millió szabályzat ellenében.
Az Igazi
"-
Mi az, hogy "Igazi"? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a
Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt
jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az,
hogy "Igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak - felelte
Bőr-lovacska. - Az, hogy "Igazi" vagy, az csak úgy, váratlanul
történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, magadat,
akkor attól leszel igazi.
- Nem
fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha
fáj - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha Igazi
vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy
történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem
hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska -, csak történik. Lassan. Soká tart.
Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy
elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd
lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is
kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha Igazi vagy, akkor már nem tudsz
csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit."
(Margery
Williams: A Bársony-nyuszi)
Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern ember monumentumát. Meztelen, óriás bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett, megkínzott, megpróbált, erős izmú-csontú ember. Éppen tán az idegei lehetnek megtépettek.
Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erőgyűjtésnek, s mindenekfelett a töprengő gondolkodásnak, az útkeresésnek az arca. Ezen az arcon a mai élet viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo... Ez az ember nem ülhet itt sokáig... kenyér kell, cipő kell... Élni kell. Minden pillanatban várjuk, hogy most a feszülten gondolkodó ember hirtelen fölemelkedik, s elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, élni.
Miért ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtő töprengés? Miért?
A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelő világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálának meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, össze ne roskadjunk, el ne tévedjünk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni.
"A legerősebbnek is meg kell állnia egy percre, egy sziklára ülni, és gondolkodni, hogy hogy, mikor és merre?..."
"Sose
lesz ágyam.
Nem
alszom melletted. Ott fogok hálni a másik szobában. Ha olyan gazdag leszel,
hogy tíz hálószobát rendezel be nekem valamikor egy villában, akkor se kell
soha igazi hálószoba és igazi ágyak. (...) Hát mit tudod te azt, hogy feküsznek
az öregek egymás mellett: a két ágy két párhuzamos vonás a szoba mélyén
hajszálnyira egyforma vánkosokkal, paplanokkal, mindkét oldalukon szekrényke
áll, rajta lámpa és pohár meg karórák, és az egyforma díszletek között ott
fekszik két teljesen különböző ember, és nézi a plafont. Olyan közel vannak
egymáshoz, hogy beszívhatják egymás lélegzetét, néha ölelkeznek is, mert mit
csináljanak, ha már ott feküsznek, kartávolságnyira egymás mellett, és ruha
sincs rajtuk, csak ing meg pizsama, és nincs közük egymáshoz semmi. Én azt
akarom, hogy ha ölelni kívánsz, kelj ki az ágyból, és gyere át a másik szobába,
arra a rekamiéra, ahol én vagyok és csak akkor jöjj, amikor vágyol rám, ne
azért, mert beletettek egy fedél nélküli, dupla koporsóba, és jelzik a
reflexeid magad mellett a másneműt."
/Szabó
Magda: Mózes egy, huszonkettő/
Heinrich
Heine: Bánat
Tudod
mi a bánat?
Várni
valakit ki nem jön el többé.
Eljönni
onnan, hol boldog voltál,
S
otthagyni szívedet örökké!
Szeretni
valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket
tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni
egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott
szívvel mindig csak remélni!
Megalázva
írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva
várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat
idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat
őrizni, mik elfakultak.
Hideg
búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással
látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni
hamis lemondással,
Hazamenni,sírni
könnyes zokogással.
Otthon
átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S
imádkozni,
Hogy
sose tudja meg
Mi
is az a bánat.
A
szív gyorsan elárulja önmagát,
De
mást lát a két szemem,
Messze
túl a könnyeken,
Hogy
még mindig te vagy a mindenem.
Ha
az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam
meg mit jelentesz nekem?
Tán
büszkeségből azt felelném,
Semmit,
csak múló szerelem.
Elmegyünk
majd egymás mellett,
S
a két szemed rám nevet.
Kacagva
köszöntelek én is,
De
hangom kissé megremeg.
Mosolygok
az utcasarokig.
Aztán,
hogy elfordulok,
Fáradt
szememhez nyúlok,
S
egy könnycseppet elmorzsolok.
A
válás mindig nehéz,
De
rosszul itélsz,
Nem
bántam meg
Bárhogy
is volt, nem bántam meg.
Szívemben
mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem
azt, hogy rossz vége lett
És
csak az maradsz,
Ki
engem boldoggá tett.
Elmentél
tőlem kedves,
S
én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába
lett volna minden,
Ki
menni akar, engedni kell.
Mosolygott
hozzá az arcom,
De
mögé, már senki sem néz.
Játszani
a közönyös embert,
Most
látom csak míly nehéz.
Ha
azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam
meg, mit jelentesz nekem?!
Egy
pillanatra zavarba jönnék,
S
nem tudnék szólni hirtelen!
S
nagysokára mondanám halkan
Semmiség,
csupán az életem.
S
nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy
könnyes lett a szemem!
„Emberem
üresen húzza elő a kezét a zsebéből. Mutatóujja hegyével megérinti a karomat:
- Megengedi,
hogy Konrad Lorenztől idézzek? – kérdi.
Bólintok. Az
hiszem, szélesebb körű engedékenységre is rá tudna venni.
- „Önök nem
fogják elhinni, de létezik élőlényeknek olyan társadalma, ahol valóban a
legjobbak irányítanak. Sajnos ezt manapság csak a páviánoknál tapasztalhatjuk.”
Ígyen Lorenz.
Szomorú
mosolyt villantok rá. Hasonlóval viszonozza. Benyúl az ablakon és ujjhegyével
végigsimítja kormányt markoló kezemet. Egy pillanatra a karjára hajtom a
fejemet.
Indítok. A
tükörből látom, hogy utánam int, és haját hátrarázva eltűnik az autók mögött.
Elnevetem
magam. Ilyen nincs! Hol élek én? Gyújtogató, nyárssal ölő bérgyilkosok, szüzek
szívét zabáló fanatikusok, matuzsálemekkel keménykedő zsaruk, virkönnyedséggel
gyilkoló szobrásznők, és vajákosok világában?
És
ugyanekkor: ez a fickó, aki másfél percet nekem szentelt az életéből, hangon
szólt hozzám, nem félt, nem viszolygott megérinteni engem, az idegent.”
(Vavyan Fable)
Christina
Rosetti: Emlékezz
Emlékezz
rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem
foghatod meg többet a kezem,
és nem
fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak
emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács,
imádság, minden eszme.
De ha
felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel
reám, ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte
meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta
jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint
emlékezz és egy könnyet ejts.
„Az ember
minden tettre képes,
amelybe nem hal bele rögtön. A lassú halál, a kínszenvedés csupán akkor rémíti
meg, ha már kezdetét veszi. Sokan ezért nem tartanak attól, hogy az eszeveszett
erdőirtás, légszennyezés miatt felmelegszik az éghajlat, megolvadnak a sarki
jéghegyek, kiáradnak a vizek és elnyelnek mindent. Nem tartanak attól, hogy
elfogy az oxigén, az élelem, az ivóvíz. Mert most még van, ha egyre silányabb
is.
Az ózónréteg
elvékonyodása megfoszt attól, hogy élvezhesd a Napot, a fényt. Az AIDS és a
herpesz vírusa a szerelmet veszi el. S mindez együtt megkérdőjelezi, legyen-e
utódod. Ha pedig ezt kell feladnod, az élet folytatását, a hallhatatlanság eme
egyetlen lehetséges módját adod fel. Már csak egyet tehetsz: röpítsd golyót a
fejedbe. Feküdj a vonat elé. Vágd fel az ereidet. Vagy igyál meg egy nagy pohár
csapvizet.”
(Vavyan Fable)
"A mondabeli
tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld
bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem
nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és
felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe
emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt
is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt
hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom
az ára."
/Colleen
McCullough: Tövismadarak/
Szabó Lőrinc: Semmiért
egészen
Hogy
rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz,
életed legyen
Öngyilkosság,
vagy majdnem az.
Mit bánom
én, hogy a modernek
Vagy a
törvény mit követelnek;
Bent maga
ura, aki rab
Volt
odakint,
Én nem tudok
örülni csak
A magam
törvénye szerint.
Nem vagy
enyém, míg magadé vagy:
Még nem
szeretsz.
Míg cserébe
a magadénak
Szeretnél,
teher is lehetsz.
Alku, ha
szent is, alku; nékem
Más kell
már: Semmiért Egészen!
Két önzés
titkos párbaja
Minden
egyéb;
Én többet
kérek: azt, hogy a
Sorsomnak
alkatrésze légy.
Félek
mindenkitől, beteg
S fáradt
vagyok;
Kívánlak így
is, meglehet,
De a hitem
rég elhagyott.
Hogy minden
irtózó gyanakvást
Elcsittithass,
már nem tudok mást:
Mutasd meg a
teljes alázat
És áldozat
Örömét és
hogy a világnak
Kedvemért
ellentéte vagy.
Mert míg
kell csak egy árva perc,
Külön;
neked,
Míg magadra
gondolni mersz,
Míg sajnálod
az életed,
Míg nem
vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és
akarattalan:
Addig nem
vagy a többieknél
Se jobb, se
több,
Addig idegen
is lehetnél,
Addig
énhozzám nincs közöd.
Kit törvény
véd, felebarátnak
Még jó
lehet;
Törvényen
kívűl, mint az állat,
Olyan légy,
hogy szeresselek.
Mint lámpa,
ha lecsavarom,
Ne élj,
mikor nem akarom;
Ne szólj, ne
sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne
lásd;
És én majd
elvégzem magamban,
Hogy
zsarnokságom megbocsásd.
