Az a szó
Lassú tánc mozdul egy selymes hangra,
lágy fény omlik csillogó színűen az útra,
amit éles kövek szelnek szaggatottan körbe,
de élük mégis gyönge, átlátszóan fúl a ködbe.
Óvatosan lépdel, peremen oson a hangulat,
őrzi magában a bágyadt emléket, mi maradt,
de perc már nincsen, mely egykor feldúlt,
varázsa már régen, majdnem rögtön elmúlt.
Bolondos pillanat reptetett magával az éjben,
nem fáztam, hideg volt, talpam élt a jégen,
léptem vidáman ropogott frissen esett hóban,
hát ez édes érzés merre tűnt el, hol van...?
Néma csend ölel át, végtelen órák peregnek,
mint egy homokóra, az apró, kvarcos szemek
suhannak bársonyló sűrű könnyként halkan.
Az egész világ alszik. A napfény már odavan.
Élénkülne újra a vágy, tolvajlana a kábulat,
köves jégről puha rétre csalna orvul, mi átkutat,
mert van az a szó, ami még mozgásban tart,
hol messze a bánat, s holdnál ezüst a part.
