Krisztától / Krisztának

Üdvözlet minden kedves vers-szerető Olvasónknak! :)

Az oldal címe nem csalás, nem ámítás - egy nagyon kedves ismerősöm saját versei, írásai fognak ide felkerülni, ezért a -TÓL, és mivel neki készítettem ezt az aloldalt, ezért -NAK :)

Olvassuk őt szeretettel!

P.D.

A versek elérhetők az alábbi linken:
http://verscseppek.blogspot.hu/p/kriszta.html

Két véglet

Két véglet

Véletlen, váratlan éj, íze vörös kéj, szaggató, mardosó, pusztító vágy,

könnyedén befogadó édes-puha előre bevetett, selymesen illatos ágy.

Hűvösen cirógat, félszegen tapint a már ismert, bársonyos lepedő,

egy tekintet tekintetembe réved, feldúl a múlt, a nap lassan lemenő.

Reszketve lábadozik a maradék, valamit még érő, megtépett „volt”,

jelenné válik kicsit újra, félénken gyógyul a rávágott, fájdalmas folt.

Torzultan ölel, körbefon, öl egyetlen képtelen, megtorpant éj,

rám borul, babonáz, fodroz a perc, őrjítőn szép ez most, aljatlan mély.

Megálló, időtlen hajnal köszön át suttogón az ablakon, felkap, forgat,

telerajzolja lelkem zsongását, él még a szerelem, szava csak hallgat.

Megfordul a világ, borzol tüstént a mennyien ható pompás új élet,

s a tökélyből szálló köd torzul, felhővé fúl. Eggyé illan a két véglet.

Életem

Életem

Zsivajgó tömeg, lankadatlan zaja megöl,

élettelen két szív szakít, egész a sírig gyötör,

alvadó vér szárad, két kezem gyönge,

néma kiáltásom bűneim ötvözött öröme.

Megfog az ármány, nem ereszt el, vadul,

szelídsége átcsap, elhullámzik vadul,

kéjetlen végtelen porrá őröl, szétzúz,

a kötél a nyakamon egyre bőszebben húz.

Tajtékosra habzik testem, könnyek fogja leszek,

zajos utak között egyedül ténfergek.

Nincs ki fogja kezem, magány kísér kabán,

ötletlen kihívás tol térdre, fakul márvány.

Részegen szikkadok, halállá nemz az élet,

megteszem a táblán az utolsó, igaz tétet,

s míg szalad a golyó, elporzik vele életem,

átsegítve oda, hol ér bármit végzetem.

Harc

Harc

Szembe fúj, őrjöng, süvít a végtelen,

szaggatott várhalmok romjain sétálok.

Társam utamon egyedül a félelem,

karja lazán a vállamon, így várok

egy jó irányt, mutasson átható fényt,

oly ködből kivezetőt, vakítóan élest,

ezernyi álombeli varázslatos lényt,

ezernyi elsuhanó bitang ménest.

Száguld'ni vágyom, felhőkre fel,

hol vígan szállna bús-szomorú lelkem.

Lenézve, ha álmom újízű életre kel,

tudjam, sorsom mit jövendölt nekem.

Sűrű lent a sötét, labirintus arcú,

kellemetlen szagú, rongyos-rideg.

Kételyeim nőnek, mit ér az ilyen harcú,

tehetetlen vágyam? Szívem majdnem hideg.

Megborzongat a tél, kabátja szürke.

Hajam őszbe derül, szemem megfakul,

ahogy az elmúló, véges idő tükre

lassan repedezve szilánkosra csorbul.

Reményem apadó, nem látom a talajt.

Lábam tétovázó, gyenge csontom sorvadt.

Valami mégis még egyre előbbre hajt,

hiába a világ, mi köröttem elhervadt.

Aztán gyors elmúl minden harcom.

Kiégetett belül a részvételen halál.

Várakozásomra többé nem reagál arcom,

áll is már a szívem… ám felém száll egy madár.

Erőteljes, színes-szép, élénken verdeső

röpte porvihart kavar fel létemen,

sivatagom oázissá nyílik, rám szakad az eső,

és immár feltekintve érzem, újra létezem.

Vakság

Vakság

Fénytelen véletlen. Torz kép.

Tükörhomályba vész

az árnyak játszmája. Tép

egy számot a sorban,

lassan hátrább is lép

a sötét. Marad a csend.

Kar nyúl közel, egy hágcsó

ereszkedik. Odvas, ősz élet

pezsdül a fal mögött. Váró

órák, megkezdetlen percek

tömege zsong. Rosszakaró

jövő szólal, szavaiban halál.

Tapogatózó érintés simít át.

Gyengéd ujjak kedve vetít

színes fénybe éles, imitált

szivárványt. Cseppnyi kincs.

Láthatatlan szelíd, várt

szerelmet ont, létet éleszt.

Fojt

Fojt

Légszomj kínoz. Fullaszt, hiányzik a levegő.

Ezer tűszúrás bántja a tüdőm, őrület vár.

Egyedül. Megbukott az ösvény, világom útvesztő.

Már csak tán a szívem, mely még a helyén áll.

Gyengén kattan az óra siketítő gongja.

Halad a perc. Vele huny ki az életem.

Felfogott cseppje az esőnek lelkem monotonja,

az idő nem pereg, jéggé fagy a vermem.

Rám támad a sötét. Gyógyító árnya mellém simul.

Álmomban átölel két karod, érint ujjad...

De míg vágyam ekként óhajokba tódul,

szép ábrándom hamar hajnalfénybe fullad.

És megint légszomj kínoz. Fullaszt a levegő.

Ezer tű foka öl, egy újabb őrület vár...

Egyedül, ösvényen, bukott világ, útvesztő.

Szívem utolsót, hangost dobban, végül megáll.

Magamban

Magamban

Futni hagy a világ, magával is sodor az irama,

megszédülök a láztól, belém ég velőtrázó sóhaja

a szélnek, villáma cikáz, vére csordul,

fogam a félelemtől koccan, hangja felém mordul.

Tapodtat sem moccan, zordan áll az árnyék,

meghajlom előtte, mintha leborulnék

földig, lábnyomát keresve kutat tekintetem,

de testem tépett, gyalogutam meg nem lelem.

Magamban bolyongok, velem bolyong körben az erdő,

kiszáll tagjaimból, s lelkemből az erő.

Térdre zuhan vágyam, porrá törik álmom,

mint tükör, melyben hamvad hamuvá világom.

Éjvágy

Éjvágy

Egy gyötrelmes érzés fog el,

hiányod egész sejtjeimig hatol.

Az érzés tart, és nem enged el,

ereje csaknem megfojt, s attól

félek gyáván, elemészt ez a tűz,

mi napról napra inkább a karjaidba űz.

Szívem lángcsóvái a te szívedig nyúlnak,

csókod aromái felélesztik vágyam,

remegő percekben háborúim dúlnak,

ne lessem az órát, hogy találkánkat várjam.

De sejtem, te is így vársz - idő mikor fogy el? -,

hogy öleléssel töltsünk egy pár órát mi így el.

A szürkeszín világ is színesebbé válik,

érintéssel teltté, szenvedéllyel vaddá,

egy simogatás nyomán a lelkünk kivirágzik,

elveszi az eszünk, s ezzel tesz boldoggá.

Bizalmam él folyton, varázsunk csodája

nem múlik el könnyen, mint víznek a hulláma.

Hangos csend

Hangos csend

Túl hangos a csend...

Zaja dobhártyámra támad,

meging, borul a rend,

holt tóból szilaj hullám árad,

füstölgő felleg kering ott fent,

hol amúgy angyalok cikáznak,

s megtép egy apró kín idebent,

amíg a lelkem lassan szárad.

Elszáll az ima, szava nem szent többé,

fellobog egy zászló, színe éjszürkévé fakul.

Felvijjog egy madár... a világ még az övé,

de szeme fénye gyengül, sötétedik, vakul -

így zuhan le törve, s csak bámul maga elé.

Öletlen lépte tétova lesz, lelke bénává komorul,

szomorodó sorsa egyedül leül mellé,

majd egy új, más útra hívja vadul.

Óhajom

Óhajom

Zúgó, suhogva kigyulladott szikra,

tánccá perdülő láng, égi fénybolt.

Szívemet szivárványszínre írta

szavad, mely lágyan suttogó volt,

mikor rám néztél csak némán,

s szád helyett tekinteted beszélt,

kérlek, így nézz sokszor még rám,

szikrázz még ezer ilyen mesét.

♥

Halál

Halál

Eltörik a tükör,

törik vele a fájdalom,

szilánkja véresre sebesít,

minden pillanat egy rágalom,

ócska romhalmaz foglyai

láncra verve sírnak, gyötrelem,

törött időben káprázó,

hangtalan ölő förtelem.

Beég a sebbe a kín,

széle roncsolt, hús alatt

szakad az ín,

sötéten köd maradt,

a lélek sikítva rúgkapál,

koporsója a test,

rászáradt könny-apály

múlatja, üresen fest.

Megvív, vonaglik az élet,

fekete világa maga való,

söréttel öl meg,

szelleme jégkővé fagyó,

borzasztó álmos ideg,

csak ráng monoton,

mint lefulladt lét ronccsá

pusztított, zöld motoron.

Rozsda mar, enyészet

eszi a csontokat,

csúf férgek éhe zizeg,

falják a romokat.

Pergő század ketyeg,

eltörni kész az idő,

bája kormosat liheg,

közelsége bűzlő.

Kendőzetlen

Kendőzetlen

Kendőzetlen remény szólal,

halkan zúgó, önző szóval,

s borsódzóan tilol a vágy,

pihekönnyű a test, és a lágy,

nesztelen élet ítél,

földöntúli mennyet ígér.

Megérint tánc, húz mondatod,

lelked titka elmondatott,

simít kezed, csókol ajkad,

a világon ily jó nem akad,

rabságba tol, hódít e kincs,

ellen-szavam ellene nincs.

A mosoly íze számban olvad,

vérem felforr, majd megalvad,

kisír szívem, zsong örömöm,

talpig borít, ont gyönyöröm,

s tengerként fog, ölel a mély,

egy soha véget nem érő éj.

Ezer sóhaj

Ezer sóhaj

Veszejtő vágy, szelíd-kínzón rabul ejtő

tajték, sós hulláma gyöngéd játék,

feltarkít mind éjfeketét, megbolondít

józant, hamvadt lángot újralobbant,

s szava szép; álombeli kies kék ég.

Ezer sóhaj... Valóra vált édes óhaj

szédít buján, egy simítás gyémánt-ékít.

Felperzselő órák moraja észveszejtő,

mámorba vált a kéj, egy igaz álomba

ringat a sors, a szívünk nem hallgat.

Csendben, két test egy lélekben

lelt meg egy helyt, mi édes titkokat rejt.

Őrült szenvedélyből érzésekké kövült

táncba fullajt, már majd' felgyullajt

a végtelen szerelem, szinte képtelen.

Időnk

Időnk

Édes percek, észveszejtőn telő időnk,

végtelenné vált pillanat, ismétlődőn

minden érzéket felforgat, s midőn

óra kondul, csúf pirkadat fog el félőn.

Rezzenetlen kincs, érdes-szép mozdulat

minden rezdülésbe vészett, kövésett kábulat

bódít el, zsongunk... Mit érzünk, egy ámulat,

tagadatlan tarkít a vágy, kísérője a varázslat.

Körülöttünk rohan, mégis meg-megtorpan,

elsötétlő világ látja csak, mi ízünkké lobban,

s fulladtan heverünk valós élőn, de holtan

tör szét időnk, mit szerelmünk tart lángolóan.

Hajnal

Hajnal

Testem fáradt súlya most még sótlan pihen,

halomba dőlt fák közt vézna, őrült harc dúl,

álmom egy ócska, üres hithez híven

szótlan egész a sötét sarkig fordul,

s mikor a nap pirkad rám téves, bágyadt ívben,

majd fénye orvul-neszt’len rám csikordul,

agyam egy talált, édes vétlen kincsen

eltűnődvén átláthat’lan ködbe borul.

A hajnal omol körém, fala remeg, táncol,

az éles végtelenben lelkem hőért sikít,

fülem új szót hall, s zenét, mit ismer bárhol,

fentről az égből kiált, már csaknem fájót visít.

Bőröm a csontomra fagy, kardom a vérben gázol,

a távolba vész, hol csillámló tükör virít,

melyre az élet buzgón ezer törést rajzol,

tajtékokat, de bennem útlan jövőt kiírt.

Szétfoszlottan rohan, sebest üget tova az idő.

A fölém vonult felhő szivárvány színe oly szép,

hogy barlangomból bátran s gyorsan bújtat elő.

Szívembe vés a jelen, belém új ösvényeket tép,

s míg egy sziklán állva hallom, mit búg sorsom, feljő

hozzám szavad, hangod maga egy tiszta tájkép,

melyre az a nap ír új sorokat, mely még csak most kelő.