Ébredés

Ébredés

Soká tartó sötét, hűvös álmodás.

Az hittem, már nem követi semmi más.

Egy sóhaj, kitört belőle a reménység,

aláírtuk csókkal, s fellángolt a merészség.

Eltűnt a félelem, tovaszálló hangjai

nem ölik a szívem, elhallgattak átkai.

Álmom immár mégsem végtelenbe nyúló,

felébredtem. Testem hű karodba bújó.

Szemem, lelkem nyitva, feléd tárul,

hitem bizalmaddal némán körénk zárul.

Örömre talált egy leláncolt, elveszett

belső vágy. Adom. Tiéd, ha elveszed.

Nem alszik el több perc, nincsenek

több bánatomban elpazarolt kincsek.

Veled ébredezem, a te erőd fűt,

elmúlt álmaimnak már a nyoma is hűlt.

Halál

Halál

Méregerős fények,

vakítanak.

Íriszt metsző, vakító fehér fellegek.

Szétrombolnak

a hosszú, sötét éj után.

Tükör is reped a fény nyomán.

Üvöltöző rémek,

megragadnak.

Morogva rángatnak a pokolba,

vicsorognak.

Félelmem irántuk semmi.

Nem bánt, ha nem kell többé élni.

Didereg a bokor,

fújja szél.

Minden remegő levele

úgy mesél,

hogy gallya aszaltan egymásnak koccan.

A remény megállt, halni. Nem moccan.

Bemarkol a szívbe

a kegyetlen,

fájót nem ismerő

orv idegen.

Tépi, marcangolja a húst, majd ölel.

Egyre fojtóbban tapad körém, nem enged el.

Szakadt, zakatoló órák,

kínzó hangok.

Gnómba fordult arcok,

vészharangok.

Eltört sorsok, csonkig égett gyertyák.

Ravatalra pakolt, fehér, rózsamintás párnák.