"Óda" a fájdalomhoz

„Óda” a fájdalomhoz

Átcikáz bőrömön, megreszkettet a kín,

megbénítja tüdőm, úgy érzem, szakad egy ín,

majd percnyi bársonyos pihenő sújt, s illan,

haldokló türelmem néhol még fel-felvillan.

Végeérhetetlen örvény, vagy majdnem annak tűnő,

kanyargós utaknak színkavalkádja lesz szembeötlő,

ám addig húsomba hasítva fáj, és torzul a kép,

szemem nem lát még előre, fényt sem, mely szép.

Bontakozó virág lassan színesedik, szirom

kinyíllani készül, ezt még talán bírom,

de sötétem nem apad, mérgez a fájdalom,

csaknem csontom hasad, gyötrelmem borzalom.

Aztán hirtelen vált napra a hűs, láthatatlan éjjel.

Megtelek teljesen fél-megkönnyebbüléssel,

de már tudom, hogy lépek még hasonló csapdába,

hol végtelennek tetsző a kínoknak ezen árja.

Névnapodra

Legjobb barátnőmnek :) ♥

Névnapodra

Beköszönt a tavasz, s vele nevednek a napja,

az illatos széllel küldöm feléd kívánságom:

legyen ez fénnyel teli, komorság se rontsa,

teljesüljön neked mind, mi még csak álom.

Távol vagyunk ugyan, ölelésem mégis érezd,

köszönetem hallja füled, mintha ott lennék,

s hogy ezt most miért cselekszem, sose kérdezd,

csak fogadd e pár sort, érted. Legyen örök emlék.

Erdei csend

Erdei csend

Távoli visszhang csak a város zaja,

épített világnak betonvonulata,

„civilizált élet” karikatúrája,

modern népmeséknek gúny-kálváriája.

Az erdő a csend. Szótlan dallama

minden, mit zeng madaraknak hada,

szél suhan a fák közt, patak csobogása,

tiltott vadvirágok gomolygó illata.

Lágyan rezzen bokor, régvolt tavasz ébred,

meg sem látom olykor, szemem ködbe réved,

de attól még itt van, hív jele, nem téved,

lelkem, ha beléptem, új világba éled.

„Mi vonz ide mindig?” – hitetlenül kérded,

ámde te is látod, ha ízét belélegzed.

Rabjává tesz színe, vele lüktet szíved,

s eggyé váltok nyomban, tőle zubog véred.

Itt nem rohan sem idő, sem óra mutatója,

én sem futok tovább, elragadott titka,

nem kísérthet többé a világ ezer átka,

nem foszthat meg ettől semmi fénynek árnya.

Csak a csend van és én. Csak erdő moraja

az, mi leül körém, rám fonódik karja.

Átitatja lényem, felpezsdít a dala,

s bár visszakér az élet, az erdő itt vár újra.

Út

Út

Függöny lebben, bennem

szél suhan, az utam

síkság, kietlen. Nekem

villan percem, üres kutam.

Barlang odvas, ordas

csend sikít fel, terel

egy hang, széle horgas,

torony omlik, térdel.

Bánat vigyáz, gyaláz,

ütni nem mer, simít,

teli érzés aláz,

hitem holt. Nem térít.

Belep homok, érdes

talaj térdre karcol.

Lepergő bú, édes

ízek, szívbe markol.

Talált napok, sivár

évek, nélküled múlt.

Elém terül, kivár

léted, veled az út.

Sikoly

Sikoly

Szaggató hang, egy sikoly szakítja a levegőt,

megdermednek a fák, a szél nem fújtat szellőt,

némaságba ámul a táj, markáns folyó torpan,

s e szívbe maró minutumnyi csendben kő se koppan.

Figyelve áll, nem libben tovább a zászló,

süllyedtében döbben helybe egy sebes hajó,

a sikoly félelembe fagyaszt mindent, mi élt,

nappal helyére sötétet hoz el, egy szörnyű éjt.

Döngő léptek súlya szellemmé váltan illan,

a fény helyén már ódon füst kavarog, villan

tükör, éle mérgezően ékes penge a nyak körül,

s a teljes nyugalomba őrült fakó felhő dördül.

A szótlanság múlik aztán, elszállt a hang, a sikoly,

madarak zenéje újra felüti fejét, ékes a sok rikoly,

szélsuhogás, új neszbe kezd vízesés törtető zúgása,

kikel révedtéből a világ, tovább zúdul változatos árja.

Nyár előtt

Nyár előtt

Ócska porrongy lyukasan néz ki az ablakon,

élettelen hever a göröngyös párkányon,

siető embereket lát lent az utcákon,

csak én nem rohanok. Kábán fekszem szétdúlt ágyamon.

Szaladóvá lesz az idő, reggelből éj hasad.

Töprengő gondolat ül meg, méláz a nap alatt,

oda nem illő kép, egy bástya dől, úgy marad,

fektéből sosem kel föl, tornya rommá szakad.

Daccal vív a vágy, lendülete széllel táncol,

homlokra a bánat szörnyű völgyet ráncol,

míg nem bomlik ész, mit feldúlt elme sáncol,

s hiába szív, mely örök boldogságért harcol.

Telet vált nyár, igézet bűvöl, foglyul ejt,

a párkányon a porrongy arról mit sem sejt,

hogy már én is szaladni vágyom, az idő lejt,

majd rám nyit egy mosoly, ezernyi titkot rejt.

Megfagyva

Megfagyva

Nem mozdul semmi.

Csillog minden. Sok a jég.

Hogy kell felolvadni?

Nem tiszta teljesen a kép.

Belep a hófehér,

fagyasztó valami.

Nem mozdul tőle semmi,

pedig csak sóhajnyi.

Tükörféle visszhang.

Borús, hideg esték.

Egy baljóst zúgó harang,

mit soha nem keresnék.

Jeges-sima utak,

harcolatlan álmok.

Lépés, felé a végzetnek.

Morgó sínek közt állok.

Nyugodt a levegő.

Nincs kar, visszarántson.

Zokog halkan egy hegedű,

s lidérc jön, hogy ártson.

Villámot hasít az ég,

megfordul a bolygó.

A mozdonyon nincsen fék,

száguld felém a golyó.

Megfagyva várok rá,

tán rian tőle a páncélom.

De csalódás ér. Hat rá

erős, riasztó árnyékom.

Sajnos nem jó gyilkos,

meghagy így, nyomorún,

fagyos felleget sem elmos,

hadd víjam tovább háborúm.

Séta

Séta

Lelassult körben a világom.

Olyan az egész, mint egy álom,

de tudom, az ébredés túl közel.

Ám addig állj, még sétálni kell.

Nem rohanok együtt szaladó csordával,

inkább csak követem, ráérős tempóval.

Az élet oly' rövid. Hol álljak meg benne?

Vagy hová siessek? Nincsen sok értelme.

Ráér most az időm, mert én tettem ezzé.

Megfordul a holnap, más nem is értené,

csakis azok talán, kik velem sétálnak,

elhajtják ritmusát e zavaros világnak.

Én meglátom a kincset, nem elfutok mellette,

inkább leguggolok, tűnődve megnézve.

Hogy jött ide vajon? Hogy vehettem észre?

Hisz kicsit sem csillog, sőt, tompa a fénye.

Ugyanott taposok, hol sok ezren előttem,

miért lehet mégis, hogy erre még nem jöttem?

Minden út oda hajt, hol meglelem a reményt,

csak érjek bizton oda, ahol láthatom is az éjt.

Hosszú nappalaim tőled tolnak távol,

pedig csodás lenne, csak veled és bárhol.

Ne siessünk messze, van időnk hajnalig,

vagy amíg a varázs bennünk így virágzik.

Majdnem halál

Majdnem halál

Dúlt árnyak cikáznak át végtelen éjeken,

s zúgó szél süvíti álomszemű énekem.

Félelmem szívembe mar, sóhaj szaggat,

az élet vállaimra irtóztató terhet aggat.

Szép színű kincs gyémántosan körém ragyog,

egy új hajnal az ablakon be reményt ragyog,

ám megrogyott hit bússá, koszba, sárrá tipor…

A sors tovább űz, kétes lángú tűzbe sodor.

A megfogyó perc megalázó csapást mér rám,

az idővel fut versenyt sápadt, szürke vénám,

míg egy változó íz lassan megmérgez, szív,

magával ragad, és nyílegyenest a jövőbe hív.

Lelketlen szó sújt le, dobhártyám összeroppan,

testem minden ínja szakad, létem belerokkan,

és majdnem halál, mely tusám üres táptalaja,

de még élek. Megsuhint szárnyával az éj madara.

Egy napsugár cirógat

Egy napsugár cirógat

Feneketlen a boldogság,

melybe együtt veszünk,

nem számíthat a valóság,

míg mi együtt leszünk.

Mintha álmodnálak,

mintha te volnál a csoda,

de nemcsak alva látlak,

ébren fűt mámora

e mesebeli éjszakának.

Tovább tart, mint a pirkadat.

Pezsgő íze a napsugárnak,

amikor rám fújja egy fuvallat.

Szívemnek-lelkemnek hívogató balzsam.

Kábítóan siklik bőröm alá a mágia,

akár egy fülbe kúszó dallam,

akár egy szép, cirógató ária.

Nem tompíthat el semmi,

lángol irántad a vágyam.

Te öntöd testbe mindazt,

mire életem során vártam.

Halhatatlan a képzelet,

vakít, süketít a gyönyör.

Te hoztad rám a végzetet,

mely holtig édes-keserűen gyötör.

Szenvedélyre fakaszt

az egy cirógató napsugár.

Felhőkön át is perzsel,

zamata közel. Itt vagy már...

Hideg hangok

Hideg hangok

megtört sor mögött csend

nem szól a szó

mutogat csak az est

hangtalan jó

árnyék vonul a mezőn

égszín-füstös felleg

talajra lepingált öröm

szava némán fellebeg

monoton vihar érkezik

az éj teste mesél

rémálom-csapda vétkezik

lidérces duett zenél

hőségre vált a hűvös jég

pokol dalol kábán

fülledt bársony az ég

talpalatnyi helyen állván

mostoha kincs, pora való

kietlen csúf arcra mered

nincs több élő, a világ haló

lesújt a pajzs, a test didereg

Egy év

Egy év

Egy túl halk suttogással indult,

fülem még nem hallotta szavad,

az időnk lassan tovacsordult,

az utunk más irányba haladt.

A hangod nem érintett többet,

életünk más-más mederben folyt,

de ez csak tovább gyötört téged,

félő volt, sorsod hamar megfojt.

Aztán egy kínzó nap kelt fölénk,

villáma percek alatt sújtott,

egyforma gyászt rajzolt fel körénk,

de halvány szalmaszálat nyújtott.

A szalma tűzzé gyulladt, lángolt,

pár éjjel kéjt szított fel bennünk,

s bár izzó pillanatunk harcolt,

nem tudtuk, merre kéne mennünk.

Csöndes hangod nem értettem tisztán,

szívem felsajgott mélyemben,

el még csak néhány nap múlt pusztán,

de a kín perzselt lelkünkben.

Így teltek napok, a való

egy kisebb rést szakított köztünk,

míg aztán ki nem nyílt egy ajtó,

mögé már kéz a kézben léptünk.

Ezer lánc lassan nőtt fel körénk,

kalitkánk hamar a mennyé vált,

majd az élet némi reményt

addig-vak szemünk elé tárt.

Együtt botladoztunk tova,

máig sem lanyhult az érzés.

S bár megmarad sorsunk múlt-foltja,

miénk a jövőnk, e hazatérés.

Szívdobbanás

Szívdobbanás

Regényes patak csordul, vízeső s szél belém mar,

ez elmosódó zaj lüktet át, ölel kar,

majd halk hangunk dúl, összecsobban, omlik fal,

és lelkünk szava szótlan csendül, némán vall.

Egy szendergően álmos, édes, kies kép,

amely most utat mutat felém, lassan rám néz épp

két szemed, borostyánja telít, tested felém lép,

nem üres szavad suttog, zöng és bennem helyet tép.

Fülem alatt lüktet, halk, de dobbanás,

altatómmá varázslódó, boldog hallomás,

megrezgő mellkasodból körém növő forradás,

s érző tekinteted által mesélt forró vallomás.