Elég!

Elég!

Miért érzem, hogy elég?

Az áltatásból, hazugságból…

A fénytelen barátságból?

Úgy érzem, igen… Elég!

Értelmetlen hadakozás,

Minden szavad csak kábítás.

Igaztalan érzéseidből elég!

Nincs erőm több nyitni feléd.

Hallgattam, és tanácsoltam,

Óvakodtam, bátorkodtam…

Merészen segítettelek a bajban,

Mégis… őszintén! Mi az, mit kaptam?

Ha hálásnak kell lennem, mert vagy,

Már rég nem vigasztal, kezed elhagy.

Nincs szükségem ál-jóságra,

Kínos, hazug támadásra…

Elég, fáradok, kedvem sincs több hozzád.

Kikészít, mintha tényleg a vérem szívnád…

Befásult érzékeim homállyal észlelnek,

Elunott képzetem visszasír, még remeg.

Eltűnt hangulatú múltunk pergő szemei

Már nem fénylenek. Mind éltünk romjai…

Ne erőlködj, felesleges, végeztem veled, elég…

Hagyjunk teret a jövőnek. Én sem nyúlok többé feléd.

Lágyan, simogatón süppedek a csendbe,

A nyugalom magába szív…

Tehetetlenségem dacára

Eloltom vágyaim cseppjeit.

Befejezett és lezárult a tény:

Nincs több harc, mi kimerít.

Változás

Változás

Ne menj az úton!

Az ösvény unalmas.

Nézz inkább le róla,

A világ hatalmas.

Törj ki börtönödből,

Menj ködből a fényre!

Ne vessen árnyékot

Szívedre bú mérge.

Feledd, mit tanultál!

Minek okos szavak?

Tapasztalj magadtól!

Legyél inkább szabad!

Láss szivárvány szelet,

Ültess virágerdőt,

Hallgass, ízlelj, tapints!

Kóstolj boldog jövőt!

Haikuk

Kedvem támadt kicsit "játszani" a szótagszámokkal és sorokkal :)
Ezek lettek belőle.. :)

„Vadtalan”

Tiszta havon a

dermedt vér alvadva fagy.

Vége. Nincs veszély.

„Magzat”

Ez az. Egyetlen

parány véletlen. Súlya

viszont végtelen.

„Szenvedély”

Vágytükör fénye

éjbe hasítva marad

szíved reménye.

„Megveszve”

Indulat. Buzgón

adott halott igézet.

Ölj meg, te végzet!

„Szikra”

Romok a veszett

tánctenger alá tolva.

Hagyjuk leégni.

„Gyász”

Kedvetlen öröm

árnyat vet jó magányra.

Nincs többé mosoly.

„Új”

Fellobbant gyufa

perzseli a kiszáradt

Homo szívgödröt.

„Bú”

Agyonütött lény

toprongyos viseletű

kósza, holt kedély.

„Cica”

Játékos kedvű

borzas gombóc az ágon.

Nincs semmi gondja.

„Hazugság”

Szélbe vésett szó.

Hó belepte feledett

ígéret. Kár volt.

Extázis

Extázis

Forr. A vágy szótlanul

Űzi zubogó vérem.

Csak egy. Sóhaj sejlik a

Csendben. Végem!

Kuszán vándorló ujjaim

Fel-alá karcolják bőröd.

Egy a feladatuk:

Teljessé tenni örömöd.

A mámor már egészen

Közel, felettünk szárnyal,

Mozgásunkra pezsgést

Lágy tűzijáték árnyal.

Nyögöm a szót.

Csókod éget! Égek!

Gyötör a kín.

Élek, mert érzem élved.

Összefont testünk reszketve

Vár. Lényed elveszve.

Fáj! Megállsz a kapu előtt. Megölsz!

Most! Ugye végre betörsz?

Súlyosbodik a lég,

Ez nem a képzelet.

Valóság gyűri semmivé

Alattunk a felleget.

Lelked. Belém mart,

Egy az ártalom - jó!

Kérek még, nem bírom!

Erre tényleg nincs szó!

Minden fénybe borul.

Csendbe hunyt pilláim

Alatt mámorosodom. Ez új!

Cirógatásod neked is gyenge.

Erőtlen morogva, együtt lépünk a mennybe.

Hajlik a tér. Az idő eltűn, örök.

Fáradtan omlok karodba. Szédülök.

Fogadó sóhajod, csókjaid tengerén

Hullámzó óhajod

Egy. Ugyanaz, mi enyém.

Elveszve létezni a gyönyörök szigetén.

Az önámítás vége

Az önámítás vége

Fájdalmam képtelen.

Csalódtam. Azt hiszem…

Kimerült sablonok. Vége.

Nem kell erőlködni érte.

Könnyem nincs.

Bennem munkál a harag

Önmagam iránt.

De dühöm leapaszt.

Ó, persze, én is vétettem érte,

Hiába próbáltam visszafogni.

Képtelen távokra alapozni...?

Borús klisé mind. Inkább ennyi.

Most nyílik a tavasz,

Van más, aki vigasz.

Egyedül? Nem. Picit 

Sem fáj már legbelül.

Remény helye holttá kopott,

Mind, mi valaha igaznak hatott,

Csak mese volt. Képzet. Álom.

Felesleges temetni, már bánom.

A roncsról

A roncsról

Gyönyörű fényed megette már a rozsda,

ajtód alig lehet kinyitni.

Pedig régen, míg új voltál,

szerettek veled száguldani.

Ennek vége. Szemed színe halott.

Lábaid eltörtek, kárpitod kopott.

Nem ápol többé senki, nem mos, nem csiszol.

Fekete gyémánt vagy, s nem tudod, kit okolj.

Csak vársz. Az idő rézfoga lehántolja bőröd.

Egy, ami régi és még éget: felsejlő örömöd.

Benned pislog a múlt, motorod hangos fénykora.

Ezen nem fog ki bú, sem fájdalom ostroma.

Még szeretsz. Nem hunyt ki a lelked,

emlékszel mindenre: víg órák, hetek, évek!

Elsatnyultan azért érzed:

ők is még mind szeretnek téged.

Komorságod kihajt, ha kapsz némi búcsúszót,

de vérzel is egyben.

Nem nyertél háborút.

A babér már másé - nézed új utódod.

És nem tehetsz egyebet,

mint mosolyogsz és adod az áldásod.

Egy pillanat

Püspöki Dorka: Egy pillanat

Selyemszárnyakon készül útra kelni lelkem,

Mi gond, folt, vagy a múlt, nem őrzi többé a szívem.

Felszabadultan reszketve karjaid közt köszön az éj,

Nincs gátja ösztönömnek. Lerombolt mindent. A kéj.

Harapó vasmarokkal csüngök a nyugalom cseppjein,

Szellőnek ereszteni félek.

Tovább didergek forrón a jó hegyein.

Aztán szembejön a völgy. Tudom, ott vár a túlsó oldala.

Jéggel tarkított, bő folyó ragad el - hagyom -,

a zuhatag démona.

Lélegzetünk összenyílik, nincs különbség, egy vagyunk.

Szorított iramú tempóval nézzük:

az odafent a mi ormunk.

Gyorsítva látom jövőm, úgy érzem, salakká porladok.

Ám elég a szemedbe néznem és az már körbevesz.

Élek és ott vagyok.

Hódítás

Hódítás

Vágyad táplálja a vágyam,

Mennyem nem csorbítja, vártam.

Nem kínz a múlt, ellene

Ránk hozza a tavaszt,

Lélegzeted, én.

Beszívom, ha maraszt.

Gyönyörbe ég a szikra,

Felemel hű magaslatokba.

Érints. Egy csók, fáj a máglya,

Kövess, kísérj boldogan a halálba.

Néma sikoly hasít éji égbe,

Megérkeztünk.

És még sincs mindennek vége.

Rügyek a fán, kivirulni sejl az élet.

Nem kérlek, nem esdek,

Egy fényt szeretnék. Veled.

Fülledő hőség szennyezi a vérem,

Zubog a harc.

Harangos pikánssággal térít a dac.

Végem.

Szenvesztő ölelés, mely végez velem.

Belep, megtölt, kiürít és széttép,

Akarom. Még. Drog vagy. Belőled nem elég.

Szeretlek

Ez sem konkrétan vers, csak némi gondolatcsepp. :)

"Sokan tartanak attól, hogy kimondják "szeretlek".

Én is így voltam ezzel eddig. Most viszont rájöttem, hülyeség. Miért ne mondhatnánk ki? Miért ne dobálózhatnánk vele? Persze ne könnyelműen, felelőtlenül, pláne ne olyannak, aki nem érdemes rá. De aki igen.. azt addig tegyük boldoggá, amíg tart. Amíg az érzés nem fakult ki, nem lágyult el, nem lett a múlté. Az, amit abban a pillanatban érzel, amikor először kimondod, megmásíthatatlan és egyedülálló. Több olyan nem lesz. Ha két perc múlva újra kimondod, már akkor is más, már akkor is több azzal a két perccel, ami azóta történt, hogy először kimondtad. Ha egy év eltelik, és még mindig ugyanannak a személynek mondod, akkor azzal az egy évvel van több vagy kevesebb a szóban. Tíz év múlva pedig már szinte kizárt, hogy az első pillanat lángjával lobog. Talán még lángol, talán még igen erőteljesen, de lehet, hogy már meg sem közelíti azt a gyomorremegést, az a szemcsillogást, azt a pillangófeelt a bőröd alatt, mint amikor először hagyta el a szádat. Megváltozik, átalakul, jó esetben nem tűnik el belőled végleg, de ugyanolyan már soha nem lesz. Vagy jobb lesz, mélyül és komolyodik, vagy elsatnyul, és eltűnik belőle az őszinte rezgés.

Épp ezért! Add meg magad, és mondd ki! Ezzel örömet okozol a másiknak, magadnak, és hozzáteszel valamit a kapcsolathoz. Hogy ki mondja ki előbb, tökmindegy. Úgysem a szó a lényeg, csak az a megfoghatatlan dolog, amit magában hordoz.

Dobálózz hát vele kedvedre, amíg tart... Sokkal rosszabb úgy visszatekinteni a múltra, hogy tudod, elmulasztottad, pedig jobb lehetett volna, mint úgy, hogy igen, bevállaltam, és ezzel szebbé varázsoltad azt az időt, amit együtt töltöttetek. Ha időközben véget ér, akkor sem veszítettél semmit. Ha viszont még a sírhelyet is egymás mellé bérlitek aggkorban, és kézen fogva sétáltok az utcán, körülöttetek az unokákkal.. akkor főleg megérte."

Hmmm

Nem éppen vers, de s.k. "alkotás".

"A világ önzése határtalan. Számomra egy interakció mindig kölcsönös, vagyis oda-vissza működik. Ha csak az egyik fél bontakozik ki, a másiktól viszont semmilyen jelzést nem kap, az inkább felel meg monológnak, legyen akár szó, akár tett, mint dialógusnak két gondolkodó és érző, eméletileg "társas" lény között. Ha csak az egyikük törekszik rá, hogy a másiknak jó legyen, éjt-nappallá téve küzd érte, hogy megfeleljen és elismerjék, vagy csak szimplán örömet okozzon a cselekedeteivel, nem követel, visszacsatolás viszont nem érkezik, akkor felmerül a kérdés: van-e értelme önzetlennek lenni?

Persze előfordulhat, hogy a másik nagyon is figyel. Ott van, mindent lát, hall, tud és ért, csak éppen megnyilvánulni képtelen a saját önzősége miatt, valamint azért, mert tévesen azt hiszi, hogy akit figyel, magától is tudja, hogy figyelve van, abban a téveszmében él, hogy neki nem szükséges keresztbe tennie semmit, mert vagy fölösleges, vagy nem kíváncsi rá az általa megfigyelt, pedig majdnem biztos, hogy az csak erre vár.

Egy szóra, egy mosolyra, egy köszönésre, semmi másra.

A tudatra, hogy a másik ott van és érdeklődik.

Nem szükséges barátságot generálni, nem kell, sőt, felesleges egy erőltetett kommunikáció, amelyhez valójában egyiküknek sincs kedve. De a tudat, hogy igen, figyelnek ránk, és igen, mi is figyelünk másokra, az mindennél többet ér. Tenni érte, segíteni rajta lehet, hogy nem tudunk, de ott vagyunk. Látunk, hallunk, megértünk, együtt érzünk, sajnálunk, esetleg lesajnálunk, megalázunk, vagy kiröhögünk... de legalább ott vagyunk."