Pengeélen

Pengeélen

Bódult léptekkel egyensúlyozva át az életen

a szív üteme lassuló ábrándokat kerget.

Halkan zúgva nyögi minden tiszta fa a jövőt.

Megremegő páncél mögé bújva földrészeket renget

a vágy. Kitörni, újjá válni óhajt a dacos múlt,

s haragosakat sóhajtozón reményt merenget.

Egyetlen percben dől el minden, mi eltervezett.

Az átok suhintása halált gerjeszt, hiába erős szív s ész,

kiút sajnos nincs. Visszafordíthatatlan kínba

gyullad vérengző pillanatok alatt a tűzvész.

Repedező napsütés köré fémszürke fellegek

érkeznek; túl gyorsan dermed jéggé. Jó a félsz.

Eltörik a világ. Nem hajlik többé gömbölyű formára.

Kiégő lelkeknek nem lehet boldog otthona többé soha.

Maradnak az árnyak. Sötéten reszkető, élő holttá

válik a vidék. Ez minden valaha volt öröm sorsa.

Mállani kezd csontról a hús, bús szívbe nihil költözik.

Inogva táncol pengeélen az élet. Hite zord mostoha.

Belső érzés

Belső érzés

Megtörtént. Az igaz álom valóra vált.

Lelkünk egymással hált.

Virágzóvá tarkult az igézet,

beteljesült minden kis ígéret.

Utunk szakadt, ám borzongó

szívünk nem háborgó.

Maradt egy kiskapu. Kulcs nyitja,

mit nem hordoz más, mint az éj titka.

Lázadó felünkkel felvéve a harcot

nézzük a szívünkbe íródó tüzes karcot.

A neved. Gyámoltalanul szorít

helyet magának, ám örökre beborít.

Döntésünk véglegesnek ható...

A valóság órák óta nem álmodó,

mégis úgy érzem, hogy éljük

e csodát, tán nem is reméltük.

Minden "bárcsak" kezdés kihalt,

egytől-egyig édes igazzá pirkadt.

A jövő barlangja felé vezet két út.

Rálépve derülhet ki csak, mely a tévút.

Várom, míg kiszakad kezedből az ostor,

míg szíved végre engem, és senki mást kóstol.

Szenved a tudatom, nem akarom élni,

egyet kívánok csak: csak téged szeretni.

Szeretni téged, s lényed csodás mélységeit,

felfedezni benned saját érzelmem tükreit.

Egy-kettő tán törött, megragasztott forma,

mégis a tied mind. Nem taposom porba.

Választásod iránti kételyem szorongat,

de nem zengem túlzásba az ihlető ódákat.

Nyitott szemmel fekszem, belep csendességem.

Érzelmesebb lenne e pillanatot élnem

veled, de nem vagy itt. Nem számít,

szavad igaz fodra egészen szíven szólít.

Elfogadom a tényt, ha gyászos, akkor is,

úgysem tehetek mást, szeretlek végül is.

Ha úgy adód, a kulcsot neked adom,

tiéd lesz minden fontos gondolatom.

Gyengén simítom végig majd újra arcod,

de nem törlöm szívemből a karcod.

Örökig bennem élsz, megvédem emléked,

mégis úgy kívánnám, legyek én szerelmed.

Álomkép

Álomkép

Remeg szívemben az érzelem,

megfordulnék, de nem tehetem.

Forró parázson lépkedem lassan,

magamban suttogom a neved halkan.

Lelkemben él rólad egy álmodott kép,

megfoghatatlan, s éppoly túlontúl szép.

Karjaidat érzem, rántanak el a mély elől,

sóhajod szívembe ütközik, de nem megöl.

Páratlan szél süvíti körénk vágyait,

s tán beteljesíti legbensőnk álmait.

Borzadva gondolom végig életem,

nélküled ezentúl, tudom, nem élhetem.

Bástyámmá válsz, nem lökhetlek porba,

akkor sem, ha végül te döntesz romba.

Izzik a lég, lényem köré nő egy üres burok,

mégsem fáj úgy, mint a nyakam körül a hurok.

Vérem csordulva ég, uralkodni vágy az éj,

hamvas mezőkön át kísér szellemed, a kéj.

Tagadható szerelemmel imádom személyed,

de örökké megőrzöm szívemben álmomképed.

Várakozás

Várakozás

Lassan telik az idő, hol van vajon a vége?

Meddig bírja óránk a percek pergését?

Mikor jön el, mire úgy várunk, már végre?

S hogy tudnánk elkerülni lejárta késését?

Nehéz a várakozás, facsargatja lelkünk,

mintha a homokóra is egyhelyben állna...

Mégis boldoggá teszi mindez a szívünk,

hisz érezzük, álmunk talán most valóra válna.

Megéri ezt az izzó izgalmat viselnünk,

míg régi küzdelemmel vetekszik a türelem,

mit muszáj most magunkra öltenünk,

hogy majdan kinyílhasson bennünk a szerelem.

Lámpalázas félelmeink egyenként szállnak tova,

megértett igyekezettel haladunk egyre közelebb,

mígnem a mi időnket üti el végre az óra,

s megláthatjuk, mi szívünknek a legkedvesebb.

Kötelék

Kötelék

Megragad egy áramlat, elsodor innen távol.

Nem tagadom, fáj az elbúcsúzás.

Elveszítem magam, szívem örökre itt hagyom,

miért ilyen nehéz az elválás...?

Könnyeimet nyelve lassan haladok

ellentétes irányban, merre valójában akarok.

Feladott a harcom, nincsen többé „vissza”,

emléked a szívemben ég, s felejthetetlenül tiszta.

Homály borítja utamat, nem lebben az árnyék,

kószál felém a szél, s magával sodor.

Üres tekintetemmel körbetekintenék,

ha létezne még a világ. De nincs, csak pokol.

Életerőm a végén járkál, mindenütt fellegek

tarkítják egemet. Fel sem nézek.

Kötéltáncot rop velem az érzés,

mi volna, ha még ennyire sem félnék?

Áthatolhatatlan falba ütközöm, megállok.

Kábán rátapasztom kezem.

A rücskös kövek közt átjárót találok,

mellette vagyon leírva a nevem.

Jelentheti-e ez a majdani jövőm?

Merjem-e felfedezni ez újt? - tűnődöm.

Borzongva keresek másik kijáratot.

Kijáratot innen, hátha mennybe jutok.

Mögöttem hangosan harsogva dúl

ezer ördög. Villámokon rohannak utánam.

Nem félek tőlük, menedékem a falon túl,

át kéne lépnem... ám ittlétem sem bántam.

Mi tart mégis vissza? Mi nem engedi lelkemet?

Minek foglya volnék mindörökre, az szerelmed?

Bármily fájó a terv, maradni kényszerít valami.

Erősebb a vérem üteme. Nem is akarok kiszállni...

Eltaszítom az áramlatot, tovafújom a szellőt,

elhajítom rabságtól fáradt láncaimat.

Távolodom a faltól, rám-mosolyod ad ehhez erőt,

délcegen odébb rúgom kopott bárdjaimat.

Képtelen ez a szabadulni vágyás,

mely mélyen bennem vert tanyát.

Elfogadhatatlan az itt maradás,

mégis... úgy hiszem, nem látom majd kárát. 

Vágyódás

Vágyódás

Hideg van, szinte fázom nélküled.

Valami beburkol, de annyi nem elég.

Szeretném, ha megfogna újra a révület,

ne remegjen lelkem. Mindenem tiéd.

Szívemben van az érzés irántad,

nem történt meg a belőle kiölés.

Hiányérzést kelt ez az imádat,

mi csillapíthatná, csak az ölelés.

Szeretlek

Szeretlek

Szeretlek, mikor a nap éjbe sötétül,

szeretlek, mikor ébred reggel a csend,

szeretlek, mikor a világ kizöldül,

szeretlek, mikor felettem madársereg zeng.

Szeretlek, ha magába ránt az örvény,

szeretlek, ha holdamra fény vetül,

szeretlek, ha soraidat látom görbén,

szeretlek, ha búdból mosoly derül.

Szeretlek, mint soha senkit eddig,

szeretlek, mint virágokat a méh,

szeretlek, akkor is, ha nem tudom, meddig,

szeretlek, akkor is, ha szinte felemészt ez éh.

Szeretlek, bár lelkem elvesztem,

szeretlek, bár szívem immár tiéd.

Szeretlek, s ez visszaadja kedvem,

szeretlek, ez van. Ne kérdezd, miért.

Itt az idő

Itt az idő

Szívem nyugodt ritmusban ropja ütemét,

elérkezettnek tetszik az idő.

Kapkodó lélegzetem is sejti ürügyét;

mire vártam eljött, és már késő.

Fél-tétova lépésekkel közeledem,

hangtalan figyelek csak az újra,

átadom én a kezedbe lelkem,

hogy te vezess rá arra az útra.

Riadalmam egyre fokozódó,

de csak izgalom adja alapját.

Hangulatom is jobbára ragyogó,

szeretném átélni végre a "valahát".

Napok kérdése, hogy eljussunk a végbe

vitézen merészkedve egymáshoz közelebb,

de nincs mitől tartani, hisz itt van az idő végre,

ha akaratunk képes győzni az ész felett.

Repedés

Repedés

Lángoló érzéktenger kifogástalan csodája

nem múlik soha - hittem. Tévedtem volna?

Alabástrom szelídséggel könnyezik a szívem,

boldogságom itatója nem más, csak Te vagy nekem.

A szerelem vereme mélyen magába nyel,

feloldódom színeiben, örömöm nem közönnyel

viseltetik feléd. Halhatatlanná tesz, akárcsak Te,

s benned együttünk utoljára van általa teremtve.

A porcelán külső alatt mégis lüktet egy ér;

ellenséges érzéssel töltött, gyűlölettel felér.

Hatalmába kerít, onnan nem enged ki soha,

ezért lesz lassan szívem jegek urának mintaszobra.

Szerelmem apró léptekkel halad a vég irányába,

tűnődöm, mikor jut odáig, hogy illanna a halálba.

Megölném, ha tudnám, ám képtelenségem visszatart,

gyűlöllek, amiért szeretlek. E repedés a lelkembe mart.

Elengednélek, ha menne... Túlzott vágyam állja útját

e döntésnek. Akaratom véges tengere nem szelídül,

inkább még tovább dagasztja gyötrelmeim árhullámát,

míg tudattalan, akaratlan, s tétován bele nem fulladok végül.

Tűnődés...

Tűnődés...

Van vajon másik fele az embernek?

Olyan, aki mindent megtestesít,

kiben hiszünk, s akit szeretnénk.

Ki ázott éjszakán is felmelegít?

Kiszolgáltatottá tesz a tudat,

nem vagy többé egyedül.

Félelmet gerjeszt, tán nem is igaz,

s csak képzeled őt legbelül...

Mostoha sors az utadba sodorja,

majd' belehalsz a jelenlétébe,

de szíved elküldeni nem bírja.

Örülsz, hogy sütkérezhetsz fényébe.

Ő adja a fényt, a Napot, mindent,

de ő is veszi el utolsó korty levegőd.

Csókja megfojt, ám élvezed mindezt,

akarod érezni ez ambivalens erőt.

Szabadulni próbálsz fogságából,

de visszaránt lelked torzító mágnese.

Kitörni nem lehet ebből a kín-csodából,

vele kell élned. Nincsen kiút, s nincs mese.

A vágy csak rá irányul; szinte betegít az akarat,

ám darabokra szakítják szellemek a lelked,

tisztára őrjítő ez a kétséges gondolat!

Megszabadulni tőle nem akarsz, de nem is lehet.

Bárcsak lehetséges volna e nem-lehet,

gyógyultan távozni mielőbb, mielőtt késő,

ám az élet csupán egy egyszeregy.

Akarod-e? Gondold meg, döntésed végső.

Átváltozás

Átváltozás

Csendben, fázva élem langy életem,

hiányzik valami. Tompán, súlytalan lélegzem,

nem találom helyem. Rekedt sóhajom

elporlad a szélben. Hol van az otthonom?

Vágyom valami újat, egy olyan, szép mesét,

hol valóra virrad a nyár... Add meg az esélyét!

Sétám tompa léptekkel koccan, aszfaltszín

a világ. Nincs már reményem, egyetlen a kín,

mely segítségért kiált, de nem hallja meg senki.

Nincs értem nyúló kéz, mi börtönöm eltöri...

Felnézek. Maga a csoda közelít hirtelen felém.

Mosolya még nem nyár, de több, mint a remény.

Letaglóz az érzés. Nem találom csukott ajtóm

fém kilincsét. Nincs már ott semmi. Át a pallón

közelít a vég. Tiltott bár, mégsem lehet ellenállni.

Kegyetlen sújt le rám áramlat, de vagy ezernyi.

Tagadhatatlan űrt tapaszt be bennem, szívem

borzadva ég. Akarom, de félek, nem tehetem.

Muzsikává változik a csendem, talány mindez

mélyen belül, bennem. Elterveletlen jövőt képez

a fénysugár. Azon kapom magam, kapujában állok,

nincsenek több árnyak, sem zord, szürke álmok.

Színesedő világ vesz már körbe, életem szivárványa,

mi vagy Te. Akarom, érints; múltam legnagyobb bánatára.

Teljesen

Teljesen

Testem kezedhez hajlik,

feléd vonzza az érintés

iránti vágy, s megtörik

a csend. Sóhajunk kevés.

A levegőt kábán kapkodom,

szív dobbantja a nesztelent.

Nem tudom, melyikünkét hallom,

de fokozza a végtelent.

A külvilág halottá fagy,

nem marad benne semmi

olyan, amit lelkünk nem hagy

meg nékünk; ez vagyunk mi.

Könnyem szép-ívelten gördül

puhán, le végig az arcomon.

Csókod, mi bőrömnek feszül,

eléri, s leissza mámorom.

Törvényes-e tán az érzések

tömege? Igaz-e, mit álmodom?

Érnek-e bármit e kérdések,

ha tudom, egyik se csak vágyálom?

Érzéki könnyedséggel bújok

karjaidba, s örömöddel

takarózom. Cseppet sem túlzón

mondom: szeretlek szívemmel.

Parázs

Parázs

Nem állana közénk sem lég, sem képzelet,

beérném azzal, ha érezném ölelésed.

Érezném hosszú, forró csókod ízét,

ölelésünkben egymás zakatoló szívét.

Érintéseink tüze felperzselné testünk,

kimondhatatlan volna az, mit mindketten érzünk.

Simításodtól gyulladna ragyogó szikra,

nem figyelnék másra; érintésedre, csókjaidra.

A szó felesleges sóhajként szállna tova,

nem engednélek el többé semmiért, soha!

Forró tested érintése a bőrömbe égne,

ha magamhoz szoríthatnálak végre!

Vérforraló vággyal emésztget minket a mámor,

testünk egy. Ne legyen többé ennél jobban távol…

Eggyé válunk végre, teljesen, mindenestül,

mozdulatok szegnek meg minden nemleges magunknak tett esküt.

Akarlak érezni még, belőled messze nem elég ennyi,

gyötrelmes gyönyörrel próbálnék szívedre még inkább hatni.

A hajad az arcomban, simogat mindenütt,

verítékcseppeknek lehullni sincs idejük

Nyögéseinkkel tarkított némaságban belső kéjünk éltető,

zabolátlan vágyunk semmi „odakintivel” meg nem törhető.

Nedvességed befogad, újra és újra,

rálépünk egy gyönyörűen csillogó útra.

Vibrál belül a lényem, szikkadt könnyesre szárad a bódulat,

ha álmodom, nem várom ébrem. Akarom, míg tart ez a kábulat.

Hogy meddig tart a gyönyör mi döntjük el végül…

Ahogy érezlek, minden, minden megszépül…

Lávaként izzunk fel, kettőnknek ez a sorsa, 

mosolyod önként olvad boldog mosolyomba.

Kezem mindent akar, s a csípőd fogja,

így vagyok örömmel tested boldog foglya.

Örömmel vesztem el magam, ha te kapod meg lényem,

mindenünk eggyé vál e mámoros érzésben.

Nem kell elsuttognunk, a tény ott lebeg a légben,

szerelmünk végre kiteljesedik ezen a csodálatos éjen.

Te

Te

Szótlan kívánságom szárnyal a szélben,

nem látom valóját, akárcsak egy álom.

Sóhajom borzongó hűst hoz rám az éjben,

várom, hogy megtaláljam mindörökké-párom.

Reszketve libben felém egy árnyék,

kíváncsian lépek hozzá közelebb,

talán pont ő az, kire vágynék,

vagy inkább Te. Ez még inkább merészebb.

Hallhatatlanná válok Általad,

nem hívogat többé, mi biztos menedék,

vonz ez a csalogató kábulat,

taszító kiáltásod ellenére sem mennék.

Nem küzdök ellene, Ellened nem lehet.

Terveimmel ellentétben tótágast áll a világom,

kinyílok Veled, s Neked adom mindenemet,

nincs jobb, mi történhetne velem ezen a világon.

Édes rabság

Édes rabság

Rád várva váratlanul száll le éjem,

e felhőtlen, s zavartalan szövevényben.

Kétlem, elbírom-e egyszer ésszel

azt, mit akaratlan velem teszel.

Boldognak látszottam, amíg nem voltál.

Mikor jöttél, tudtam, késő. A végzet megtalál;

pezsdítőbb ez, mint az igaz élet,

mégis végre érzem, hogy valóban élek.

Láncunk láthatatlan súlya fonódik

körénk, s léptünk tétován megbotlik.

Lelkünk kézen fogva száguld a fénybe,

testünk nem érhet előle menedékbe.

Ősi érzelmek zabolátlan fogsága

zár minket végleg e párnázott cellába.

Álmomban már láttam. Szíved ritmusa

azóta cseng szívembe, mióta te vagy mágusa.

Nem múló, inkább növekvő szerelemmel

veszem fel a harcot, ám nem csata-kedvvel.

Lényem izzó parázson táncol, nem tagadom,

minden, mit kiváltasz belőlem, neked adom.

Úgy vélem, e raboskodás immár véget nem érő,

nem kell hozzá más csak te és én. No meg lelki erő.

Erő, hogy együtt oldódjunk fel az éjben,

és soha ne égjünk porrá ebben az örök fényben.

Röviden

Röviden

Képzelt érintésed siklik a bőrömön,

mosolyod kíséri, látva gyönyöröm.

Csókod billogot éget a szívembe,

érzékeim lángolnak válaszként testedre.

Borzongok a vágytól, kolibriként vibrál lelkem,

bármit teszek, vagy mondok, igenis kellesz nekem!