Suhogás

Suhogás

Halott a csend.

Nem töri más, csak suhogás.

Lüktet a szív.

Dallama jó. Szépen dobogó.

Átjár a vágy.

Szürkül az ég, álmodom még.

Hangos a zaj,

monoton zsong szótlan a gong.

Szárnyal egy szó.

Lelkem felel. Karod ölel.

Majd felgyorsul köröttünk az éjszaka ritmusa.

Táncra csábul a Hold, megigézik a csillagok.

Mint a mágnes két, pont egyforma pólusa,

nem taszít a sors. Inkább vonz és minden felragyog.

A varázslat tündéri szép szárnyakon érkezik,

szirénként mámorít legyőzhetetlen elánja.

Habár az élet jobbár’ meggyötörésünkért játszik,

vesztése nem vitatott. Döntött a bensőnk óhaja.

Kiált egy hang.

Borzong a bőr, nem ing a tőr.

Felnyúl a kar.

Csókod merész, édes, mint méz.

Még öl a múlt.

Rándít a kín, hideg a sín.

De emel az új.

Tart, nem fulladok. A tüzünk fellobog.

Pózom még gyenge,

de kibír sok suhogást. Csak tápláld a varázst!

Csillag

Csillag

Fénytelen egemen örök fényességem,

sötét éjszakámban díszes ékességem.

Örök végtelenben csodás messzeségem,

szürke közelségben vágyott színességem.

Üde jeges esőm fülledt délidőben,

felfrissítő szellőm nyári nagy melegben.

Pattogó kandallóm a télnek hidegében,

kis puha takaróm kinti fagyban, szélben.

Üstökös az űrben, csillag az egemen,

vér az ereimben, lélek dúlt szívemben.

Dús, bővízű folyó kiszáradt medremben,

bár mintha álmodnék, a valóság vagy nékem.

Holdszín

Holdszín

Jegesen fagyott levegő övezte sűrűség.

Megdermedett romokat hagy maga mögött szótlan,

tótágasát álló, riogató, hősen harcos messzeség,

ha az út, min járunk, szikkadt, sivatagi-kopár, sótlan.

Térül s fordul az idő, zömök járása tompán kong,

repeszeket hullajt az ég felől, szédítőn üde cseppeket,

s tónyi pocsolyákba gyűjtve színét fel-felzsong,

képzelt aromássá színesítve tisztává fakított bűnös életeket.

Reményt bodorít a varázs, kietlen hazája nem rútul, meseszép,

s tükörré válik minden dallam, egy teljes fényű éjen át,

melyben nem álmokat kerget szívünk, új tintakép,

mi sarkít, ráncolatlan borítva ránk holdszín palástját.

Ketten

Ketten

Halk loccsanások a csendben,

szél zúg, hangja türelmetlen,

de rá sem figyelünk, mi ketten,

csak vagyunk a mindenségben.

Egy szigetre rabolsz, lakatlan,

vágyaink üstje egy szűk katlan,

hol végtelen e szép és hallatlan,

elemi erejű érzés, mi szokatlan.

Áramütés reng át testemen,

érintésed íze névtelen,

varázslattal csengő mesénkben

szerelem, mi tombol, szertelen.

Szédület

Szédület

Nem áll soha, csak szalad a körhinta,

utasa vele rohan egyre körbe és körbe,

szellemszárnyak reptetik a végtelenbe,

kíséri őket egy angyal szép mosolya.

Sebesen szárnyal égnek és földnek,

irama előtt nem rostokol semmi gát,

melyet így nem is szakíthat át

szél sem. Köszönet ez a fénynek.

Ez az őrjítő, magával rántó lendület

fék nélkül, sietős léptekkel zúduló örvény,

mely mélybe taszít, majd égig érő emelvény

ránt a fellegig. Mire felérek, elfog a szédület.

Minden nap

Minden nap

Karodba húz egy rövid és meghitt pillanat,

így talál ránk aztán a sugárzó pirkadat,

fényeit szelíden gyengéd kettősünkre veti,

szeme végigsiklik rajtunk, titkunkat ismeri.

Ragyogni kezd a nap, elszürkül a múlt éj,

de bennünk reszket még mind az a gyönyörű kéj,

mit szavaink súgtak halkan az előző éjszakának,

s tetteink feleltek végzetünk vágyódó végszavának.

Édes ébredésbe sietnek a vérpezsdítő álmok,

szétoszlatni vágyja ezt a másnap, az az álnok.

Ám emlékünk csodája tovább dobog a szívünkben,

s éjszakánk máglyája újra fellobban vérünkben.

Szikrázó

Szikrázó

Az sem ily ragyogó, ha sugár cikáz a tó vizén,

s ha harmatcsepp borítja el a hajnali fűt.

Nem jól megragadó szavammal mesélném,

mit jelent a titkod, mely mélyen szívembe sült.

Riogó madárhad sem érti, fent szállva az égen,

hova tűnt a világ, te maradsz középen egyedül,

és bár koromsötétség fedett mindent az éjben,

lelkemben a bánat szikrázó szerelemmé enyhült.

Zene a szívnek

Zene a szívnek

Egy pillantás.

Ha megragad és nem ereszt el,

semmi más nem számít.

A színe majd’ megszólít...

Érzed, hogy elveszel.

Ennyi egy pillantás.

Egy ölelés.

Köréd fonódó két erős kar,

megtámaszt, nem enged elesni.

Oltalma nem hagy roppanni.

A lelked ennyit akar.

Csak egy ölelést.

Egy érintés.

Mint eltévedő ölelés a kéztől.

Ujjak súgta néma vallomás,

íze jobb, mint bármi más.

Sugárzó nesz a sötét csendtől.

Egy pici érintés.

Egy suttogás.

Teljesen elveszve zajban.

Robajló káosz uralta képtelen,

hangos és romokkal teli végtelen.

Apró moraj hűlt éjszakában.

Ilyen a suttogás.

Egy dobbanás.

Ha őszintén szól, melódia.

Zene a szívnek, pedig halk hang.

Virág lekonyuló szirma, harang.

Mámorító elégia.

Bár csupán dobbanás.