Sejtelem

Sejtelem

Halk, nyikorgó, történelmet látott ágnak,

Szűk, suttogó múltat felidéző árnynak

Fáj csendesen porba vésődve az élet,

Lágy, áttűnő emlék hatalma a tétnek.

Kéj reménnyel adja önmagát a vágyba,

Nincs segítség, melytől önként él a karma.

Báj szépséggel keveredve vár a fényben cseperedve,

Holt percekkel felidézve, ront képekkel telítődve

Hol szelíden ringó, hol tűzsötétben mozgó

Szűnt csodának látszó éjszaka! Vér otthona.

Valami más

Valami más

Mint véres alkony a tűzővörös égen,

Minden gondolatom kitölti a lényem.

Nem érzem a múltat, csordogál a létem,

Jövőm felé rohan, kicsattan a kedvem.

Lezárt tények sorfalába zárva nézem,

Mint küszköd a többi felfogni a vélem.

Titkon sajnálva látom elhalni a vérem,

Tehetetlen voltom rombolja a merszem.

Hangos szélben szárnyal felfelé a szívem,

Fellángolva örül, amint fényre lel az éjben.

Kiderülő nappal, mint virág nyílik értem,

Felcsillanó pajzzsal mindörökké védem.

Derengés

Derengés

Kegyetlen hideg és pusztító az éj,

Nemkülönben a nap, mikor nyugovóra tér.

Az árnyak felkelnek, csupasz fák közt kísértenek.

A szellemvilág dalol: szél sír, tűzifa pattogva recseg.

Halkan kúszik az égre a Hold, hogy észre ne vegyék,

Kísérői, a csillagok, mind alázatos szolganép.

Kusza fellegek közt lenti félszből is nyugalomra lelhetsz,

Lebegve, boldogan, könnyeden ott, békén szemlélhetsz.

Talán van visszaút. Talán nincs vég vagy csekély.

Léted leigázott romjairól jogos a kételyed:

van még esély?

A csönd ekkor lassan kinyílik; világra vált,

A gond gyorsan szertefoszlik, s „viszlát” – kiált.

Az árnyak is távolodnak, a szellemek elporladnak,

A fényben mind elsimulnak, s ránk köszönt a jövő: holnap.