Ketten egész
Puha ostorral legyint a holdsugár,
Egy kérdésem hozzád: hol vagy már?
Törött a tükröm nélküled és félek!
Egyedüllétem ilykor igazi méreg.
Kiharcolt magány csüng a falon némán,
Várakozom. Csak türelmem toporzékol mélán.
Hangtalan zokog a szívem, vérzek,
El is apadnék, ha tehetném: csak érted.
Holt játékba fordul lassan a hiányod,
Kérlek, mondd! Mondd, hogy te is már úgy várod!
Epedő fellegek kúsznak zord egemre,
Kívánom, ó, bárcsak lenne már holnap este!
Az idő telik, a remény nem vész.
Bús bánatom porrá enyész.
Belépsz ajtón, betör veled a napsugár.
A lét belém immár nem csak hálni jár.
Ketten egész. Duplázódó lélek.
Ez így elég merész! Nélküled nem élek.
Eggyé forrt az elme, összetapad testünk,
Önkín elszakadni. Ezt sose tegyük velünk!
