Az utolsó ihlet

Az utolsó ihlet

Nem maradt bennem harag,

Nincs rím, mely árva maradt.

Csukott ajtóvá vált a lelkem,

Kinyitni többé már nem tehetem.

Lezárult az idő, vége van a dalnak,

Írni sosem késő, tán egyszer olvasnak.

Értelmetlen, sivár, ötlettelen skála

Amely megfoszthatná magányomat. Hála!

Elmúlt régvolt szépség, csoda sem csüng szómból,

Jég fed kietlen létezést, ki sem látszik a hóból.

Aranykerítéssel körbezárt régi emlék, mosoly,

Most eltemetem, tán sosem élt, nem kiált fel: tombolj!

Ringva hallgatózom nesztelen éneket,

Madárdallam kúszik fülembe, megremeg.

Ez a szép! Nem az írott szavak.

Azok már csak mesék, és meg sem szólalnak.

Látni kell a végét, érezni győzelmet,

S befejezni létét, e keserű förtelmet.

Holt gyász szalad utánam vádlón,

Pedig nincs dolgom itt, inkább túl a hálón.

Kezem reszket, az utolsó sorokat írom,

Szívem üres, de te… vigyázz magadra, barátom!

Utunk itt szétválik. Nincs több szó már bennem.

 Elmondottam mindent. Érzem, el kell mennem. 

Egy késztetés

Egy késztetés

Nehezen, lomhán áramló, bővizű, vérvörös folyó,

Benned úszik hullám, lelkem már nem álmodó. 

Vége van a nyárnak, az ősz is már halványul,

Nincsen, ki megragaszt, magányom rám bámul.

Csodatengerem, te! Ki őrzi még szívemet,

Visszaadnod nehéz az életkedvemet.

Talán feléledek… vagy nem… a jövőben,

Sorsom immár véges. Mindenem kezedben.

Kinyitom a szemem, meglátom a holdat,

Nincs semmihez kedvem, nem vágyam a holnap. 

Törött tükröd bennem, reményünk elfakul,

Vidd oda életem, hol a fagy a nagyúr.

Káprázik a szívem, vesztünkbe rohanok,

Akarom a csendem, ott, ahol a romok.

Érzed, amit élek, nem vagyunk egyedül.

Mégsem hiszem hited: valaha sikerül.

Némán ábrándozom, a társam csak a halál,

Szerelmed megkapom, de ürességem kiált;

Életemnek vége, akárcsak, mint neki,

Ha segítesz, talán… majd sikerül túllépni.

Kiszállni vágyom

Kiszállni vágyom

Elég ebből, mindből, ki akarok lépni.

Kitörni az éjből, köddé, felhővé válni.

Magasan szárnyalni törött mozdulattal,

Míg nem jő a hajnal, árnyékolt szavakkal.

Kelletlen feltápászkodom, ablakot is nyitok,

De kedvem üres, mint szívem: érzem, hogy haldoklok.

Hiába csivitel kint vidám, színes madarak serege,

Az élet véges, ez után lelkemnek nincsen több ereje.

Fázom, mindenem reszket, összehúzom magam.

Üres szívemben tél, nem melegít már pozitív dallam.

Hallom, érzem, hogy szeretsz. Ez egy, mi ad vigaszt,

Csókod mégis jeges, tudom, hogy benned is fagy.

Lépjünk ki a fényből nyugodt sötétségbe!

Éljünk együtt ezzel, fájdalmatlan végbe.

Lehetetlen gyászunk sose szűn meg tőle,

Nem tudom feledni, ő itt él mindörökre.

Adj még utolsó szót, csókot, ölelésed.

Nézem a tükrömet, szememben a lelked.

Egy vagyunk, két testünk tokja

Már csak báb. Szellemeink foglya.

Nyújtózzunk fel! Ott vár minket szíve.

Vele lehetnénk ezentúl mindig, mindörökre.

Fáj

Fáj

Nem érzem a kezem,

Nincs semmi több bennem.

Vége minden jónak,

Lehunyom a szemem.

Félek, bevégeztem,

Nincs tovább életem.

Kedvszegetten nézem

Hogy tűnik reményem.

Fáj a teremtésem,

Minek kellett élnem?

Kegyetlenül végzem,

Elrejtett a léptem.

Föld alá, ha vágyom,

Nincs más, hol álmodom.

Felduzzadó gondom

Tovább sújtja romom.

Fény már nem kíséri szívem,

Kihunyt a tűz, üres a lelkem.

A dallam elhalkul, nesztelen

Szívom be utolsó lélegzetem.

Valaha volt

Valaha volt

Vége. Ennyi volt az élet.

Öröm mind, mi jutott.

Már csak búcsút int a lélek.

Záporzó fájdalmam

Egyedüllétre kárhozik.

Nincs több könny,

Most már a szív sem álmodik.

Kozmoszom végtelen.

Eltűnt belőlem a teste.

Pedig oly jó volt mind,

És minden, még tegnap este!

Vége. Ennyi volt az élet.

Megáll ütni is az óra.

Köddé válnak a remények.

Széthulló élet

Széthulló élet

Eltűnt, már nem dalol reggel a holdsugár,

Szívemmel látom, tekinteted tovaszáll.

Törött üvegszemmel hallgatózik körbe,

Néma illatú tánc, mit járunk mindörökre.

Halott aromákkal sózza vak szemem a képed,

Megnyesett képzelet, már simítni sem lehet.

Repedt melódia nem hívja véred soha,

Bicegő tisztaság volt. Hangod el is fújta.

Lépteinknek íze gyorsan megörökli lelkünk,

Hiába dübörög, kár. Többé nem tapintjuk fényünk.

Ujjaink kulcsa szépen, színpompásan zenél,

És te vagy. Csak te.

Ki, míg világ világ, egyedül bennem él.

Szép

Szép

Szíved megérinti szívem,

Kezed átkarolja vállam.

Most már sejtem, létem

Veled egész. Rád vártam!

Együtt topogva, a fényre

Lépve sejteni akarom,

Itt az időnk végre,

Tiéd a sóhajom.

Soha szűnő pillanattal

Örvénylő áradat, mi betölt,

Felveszem a harcot haddal,

Ha életünk rossz árnyat ölt.

Rohanó percekben bízva

Melletted maradok, látom,

Nincs választás, hisz te vagy

Most-örökké minden álmom.

Nézel, kedvesen cirógat a szemed,

Nem kell mondanom, tudod,

Szívem ezentúl már tied.

Bágyadt érintéseink tükrében

Egy lélek sem marad üres,

Mi ketten, és együtt tényleg:

A véletlen nagyon ügyes.