Homokóra

Homokóra

Nesztelen peregnek az idő apró szemcséi,

könyörtelen, gyötrő lassúsággal hagyva,

hogy létünk igaz, őszinte reményei

éppily csendességben váljanak valóra.

Hallunk egy szót. Suttogja azt a hang,

mégis arra vágyunk, mikor halljuk megint.

Sokszor ismétlődve ez ad majd dalt,

mire szívünk többé sosem csupán legyint.

Zaklatlan úton, sűrű, vékony alagútban

fogynak el a vánszorgóan telő percek,

mígnem máris múlttá alakulnak nyomban,

kivéve a boldog, gyönyört sejtő, örök emlékek.

Mivé lesz az idő? Mi végre telik el folyton?

Tán csak türelmünk teszi próbára…

Ennek dacára sem tartjuk meg, mi fojtón

szögesdrótot hurkol leendő óráink nyakára.

Várakozásunk ellen, mi végtelennek tűnő,

tovább figyeljük a homok által fogyó éveket,

s hűn felizzik bennünk a tiszta, boldog jövő,

mely tálcán nyújtja felénk az áhított életet.

Nyílt titkok

Nyílt titkok

Sejtelmes, elsúgott, hitet adó szavak

adják nyíltra tárt lelkemnek, mit kaphat.

Hálám a messzi végtelenbe réved,

szívem, érzem, ezúttal sem téved,

illanó kínokkal vígan harcba is száll,

s Hozzád boldog mosollyal hazatalál.

Látható lépteim más irányba futnak,

de érzéseim ettől ugyanúgy rád hatnak.

Nem csillapszik, míg választ kap reményem,

Te táplálod éhét, nem elmúlt félelmem.

Veled vagyok egész. Nélküled csak néma,

törött szárnyú semmi, ijedező, s léha.

Bár nem lát ránk a világ, elzárjuk magunkat,

akárcsak bolondos, jól őrzött titkokat,

belül, együtt éljük meg a varázs-mámort,

mely közelebb hozhat minden olyan távolt,

mit eddig képtelennek hittünk. Tán féltünk,

hogy néhai sok csalódásunk mérgezi szerelmünk.

Kivirágzott a menny, a pokolnak nyoma sincs.

 Összes bújtatott pillantásod éppoly ritka kincs,

mint gyengéd érintéseid mámoros máglyája,

szívem lüktetve dobban, szinte szétszakad hártyája.

 Tőled kapom a jót. Felszikrázó fényekkel beborítva,

kéz a kézben, örömben élünk rejtett kis zugunkba.

Erősebben

Erősebben

Mocskos szavak kimondatlan harsannak fel újra.

Kemény való megfontoltan harcol és kezd újba,

mit nem szennyezhet már acsarkodó vonítás.

Hogy ki is az erősebb közülünk, az nem vitás.

Kíméletlen tombol, majd gyáván megedz az élet.

Repedő csónakom nem először kap egy ilyen léket.

Rég belefásult ez értelmetlen csatákba, mégsem adja 

magát könnyen. Nem megy önként, vígan a halálba.

Küszködhet ellenem minden, mit dúl a vihar,

csalódott, és szánni való játéka nem felkavar,

éppen hogy nem! Inkább csupán erőre késztet ismét,

hogy ne csak lássam, át is lépjem az alagút végét.

Kitárt karral közeledem az üvöltő fény irányába,

megragadom a kötelet, mely a végéhez húz, a kijáratba.

Lerázom magamról gyors az összes oly koncot,

mit ellenség rakott rám. De minek…? Én nyertem a harcot.

Mosollyal

Mosollyal

Mosolyogva könnyebb átvészelni a bajt,

akár pusztító tengeren kikerülni vihart.

Hiába leledzik a szívedben mély rengés,

nem állja utadat, ha van veled nevetés.

Nézz körül, és érezd, telítődj látvánnyal,

ne törődj senkivel, se rosszal, se kárral,

mi rombolni igyekszik benső boldogságod,

vérbe fagyasztani szédítő vidámságod.

Szállj szembe a széllel, fokozd tovább kedved,

kerüld ki a gonoszt, kit főleg úgy ismersz meg,

hogy képtelen husánggal dobálózik feléd,

de hiába. Míg van kellő értelmed, az megvéd.

Másnak nem ily könnyű, te írd csak saját sorsod,

ne vedd nyakadba azt, mi nem személyes gondod.

Hagyd, hogy kitombolják magukat a szellemek,

úgyis elunják majd. Ha rájönnek, hogy tehetetlenek.

Nem szab gátat semmi a feltáplált reménynek,

sem üdítőn édes, viszonzott szerelemnek.

Cirógató ölelés és mosolygó pillantás ad alapot

végtelen jövőnek. A múltnak pedig véges kalapot.

Sajnálom

Sajnálom

Őrült rögeszmékkel bombáz a képzelet,

mégsem lehet méltó célpontod neked

senki, ki valaha bármit is számított.

Sajnálom, ha hited hű szavakkal ámított.

Felnőtt fejjel tudhatnád már régen,

gyermekded önzéssel nem lázítod vérem.

Csalódtál, de tudom, fájdalmad csak álca,

sajnálom hibádat. Már nincs ki megbocsássa.

Méltóságod érdekeden alul csorba.

Menj most, állj csak be szépen a sorba,

s engedd élni, kit valaha tán szerettél.

Sajnálnálak, ha nem tudnám, hol vétettél.

Bánatod, ha volt is, gyorsan elmúlt,

dühöd tapasztott lelkedre nyers bosszút,

ám terved téves. Nem lel rám szíved átka.

Sajnálom… mérges nyilad nem találhat célba.

Mosolyogva nézem, ahogy tanácstalan küzdesz.

Kíváncsian várom, akkor mihez kezdesz,

ha ráébredsz, mit teszel. Rontasz helyzeteden.

Sajnállak, ha ily sok gyűlölet ül életeden.

Nem bánt

Nem bánt

Utunk szűkös ösvényeken halad,

ám szerelmünk abból fakad,

mi bennünk szilárdítja hitünk.

Nem bánthat az, amit kerülünk.

Pontos léptekkel haladunk egy célig,

nem állíthat most meg senki félig.

Sötéten ragyogó ékkövekkel cicomázva

sem bánthat az, kinek maszkja álca.

Tombolhatnak mellettünk torz rémek,

átkozhatnak lélekben holt lények,

lepereg rólunk a dúlt ciklon bosszúja,

nem bánt többé. Nem gondolunk múltra.

Valaha volt árnyaink tovatűnnek,

egy szép marad ott velünk: a felleg,

mely szirmokkal párnázza életünk.

Nem bánt semmi, akármerre megyünk.

Nyílt titkok

Nyílt titkok

Sejtelmes, elsúgott, hitet adó szavak

adják nyíltra tárt lelkemnek, mit kaphat.

Hálám a messzi végtelenbe réved,

szívem, érzem, ezúttal sem téved,

illanó kínokkal vígan harcba is száll,

s Hozzád boldog mosollyal hazatalál.

Látható lépteim más irányba futnak,

de érzéseim ettől ugyanúgy Rád hatnak.

Nem csillapszik, míg választ kap reményem,

Te táplálod éhét, nem elmúlt félelmem.

Veled vagyok egész. Nélküled csak néma,

törött szárnyú semmi, ijedező, s léha.

Bár nem lát ránk a világ, elzárjuk magunkat,

akárcsak bolondos, jól őrzött titkokat,

belül, együtt éljük meg a varázs-mámort,

mely közelebb hozhat minden olyan távolt,

mit eddig képtelennek hittünk. Tán féltünk,

hogy néhai sok csalódásunk mérgezi szerelmünk.

Kivirágzott a menny, a pokolnak nyoma sincs.

 Összes bújtatott pillantásod éppoly ritka kincs,

mint gyengéd érintéseid mámoros máglyája,

szívem lüktetve dobban, szinte szétszakad hártyája.

 Tőled kapom a jót. Felszikrázó fényekkel beborítva,

kéz a kézben, örömben élünk rejtett kis zugunkba.

Félelmetes éj

Félelmetes éj

Árnyak. Sötétlő, rücskös ágak.

Csupaszra cibálja őket a szél.

Álmok. Felderíthetetlen vágyak.

Megközelíthető-e velük a cél?

Baljósan riadt csendbe zakkan

egy vadállat gyorsan ugró lépte.

Becserkészi-e őt valami halkan,

mielőtt menekülő-útvonalra lépne?

Felhők. Tépdesve szakadnak ki

egymásból. Nem igaz már, mi volt.

Foltos, arctalan, borzongató semmi

lobbanó táncot rop. Törik a Hold.

Halálos szerelem

Halálos szerelem

Jött, mint semmiből a vihar.

Nem éreztem rossznak,

mint szívemből kifacsar...

Nem is volt az. Szép volt.

Mint büszke hómezőn a fagyal.

Megigézett. Éreztem a csodát,

mely eddig a lényem

soha nem járta át.

De meg is sebzett. Fájón.

Ám nem kívántam a halálát.

Elmém oly sok harcba tévedt

dúlt szívemmel,

melyből a sok képet

kitépni nem lehet.

Nélküle nem élet az élet.

Kevés volt szó. Kevés az akarat.

Holttá dermedt lélek

még mi újat mondhat?

Máshogy kellett volna, érzem.

Elértük volna, s szív sem szakad.

Szárnyak

Szárnyak

Leírhatatlan szép, mivé válik az élet,

mikor árnytalanná simít izzó közelséged.

Lebegni óhajtok, soká, e fellegen,

s nem mással, mint veled, parázslón, édesen.

Hagyni vágyom a kínt, hogy uralkodjon rajtam,

mint ölelésed íze, mit mindig is akartam,

eltelít az öröm, nem számít más senki,

míg csókod engem éget, nem olthat el semmi.

Álmom olykor robban, torzítja a képet,

de te felébresztesz. Valóra váltsz szépet.

Zsongani kezd bőröm, bizseregni lelkem,

balzsamos szavakkal pezsdíted fel létem.

Szárnyak nőnek körém, oltalmazón, puhán,

s mennyig repítenek oly sok pokol után.

Te is velem repülsz, bár nincs, mi kényszerítne,

s nincsen ennél jobb sem, mit szívünk remélhetne.

Hit

Hit

Az élet borzalmas érzetekre képes,

elhinti a magot, hogy bizony kétséges,

jó lesz-e, ha küzdöm a reményért.

Mert enélkül hitem mit sem ért.

Végül feltámad bennem a józanság.

Egyetlen vágyam a boldogság,

s még vérzett szívem is harcolni kész.

Ha táplálják hitem, egy kicsit sincs vész.

Gyötörhet kín. Fojtogathat a hazug szó.

Erősödve érzem, ez már mind hiábavaló.

Támaszom biztos alapokkal tartja rogyó testem,

így élesztve újra néha megtántorgó lelkem.

Karod féktelenül ölel, csókod, pillantásod meggyőz.

Érzem, mi köztünk van, minden gátat legyőz.

A te szerelmed nyomán gyengül bennem a félelem.

Nem magamtól. Egyedül Neked köszönhetem, Kedvesem.

Mint egy árnyék

Mint egy árnyék

Szinte észrevétlen csend borul a lápra.

Felhangzik aztán sok ezer kis lárma,

láthatatlan forrásból származó nesz,

mely merszed fölé akaratlan félelmet tesz.

Hallgat a szív, dobbanása gyenge,

mintha csak szélébe ütne lukat a penge,

ám éle torz. Rozsdás teste gyilkolni kész,

jóval előbb, mint felfogná ész.

Még pislákol, elszántan harcol az életért,

mindaz ellenére, hogy mit sem ért

a körülötte dúló sötétből.

Kivették az irányítást a kezéből.

Megadja hát magát az ijesztő éjnek,

ami, mint egy árnyék, halála a fénynek.

Alattomos tettel taszít fekete sorsodba.

Nem bújhatsz előle, csak rögtön koporsódba.

A szivárvány

A szivárvány

Eső csepereg a tájra, 

mégsem borul homályba,

inkább megtelik sok színnel; 

hogy lásd, nézd tiszta szívvel.

Mesét költ most minden levél, 

míg ráhulló csepp végéig ér,

de nem foszlik szét lezuhanva, 

benne lakozik a prizma.

Fény törik meg a felszínén, 

e csodás, elemi tükör helyszínén,

a szivárvány millió színét rejtve, 

valami tényleg varázsosat sejtve.

Ilyen lehet, ha kinyílik a lélek. 

Befogadja magát az öröklétet,

s hogy ne vesszen el ezer fénye, 

kicsapódik a messzeségbe.

Minden szerelem feloldódik benne, 

odafordulva a végtelenbe,

nem hagyva, hogy ártó gonosz szándék 

bosszúállón összetörje létét.

Túl erős a vágy. 

Mélyen él benne akarat. 

Nem csitul, míg nem mond bús végszavat,

s ha szerte is foszlik valaha, 

nem kétséges, hogy megérte látványa.

A kígyó mérge

A kígyó mérge

Gyorsan, lesből támadó, s orv a lény.

Csodás színekben pompázó tünemény.

Embersége semmi, szépsége csak álca,

tündöklő fény alatt nincs is boldog arca.

Vágy ösztöne hajtja. Sekély a képzelet.

Gyilkolni akarja a mind több szépeket.

Tűri tán a magányt, de bensője kifordul,

meghurcolt, csúf lelke barázdálttá torzul.

Mindent sejtő áldozatra vet szorító hálót,

mérget spriccel bőre alá. Gyötrelmesen ártót.

Mégsem elég lassú gyilkos. Míg eljutsz a végig,

örömtelin nézi végig, ahogy kimúlsz vérig.

Árapály

Árapály

A Hold vonzza be a varázst.

Tengerekben szított palást

húzódik egész a partig.

Állhatatlan árral közeledik.

Nem kapkodva éri el a bokád.

Felfelé simogat. Ha hagynád,

új bőrként tapadna testedre.

Mérgezett nyílként fúródna szívedbe.

Már deréktájon jár, mikor érzed,

ha így folytatja, egy életre véged.

Mégis állsz csak. Nem is szaladsz.

Önáldozóan benne maradsz.

Felér a torkodig. Szívednek már annyi.

Hiába mód, elvész. Nem keltheti semmi.

Precízen fojtogat. Kivárja, míg megfúlsz,

addig reményt is ad… boldogan kimúlsz.

Mi az mégis, mi öngyilokra késztet?

Egy szerelem talán? Mely maga a végzet?

Láthatatlan karok ragadnak magukkal a Holdra.

Jég lesz, mi addig forrt… de megpróbálod újra.

Szilánk a szemben

Szilánk a szemben

Szúr. Tudod jól, hogy ott van.

Látod is. Egy pici sötét foltban,

de csak bentről kínoz. Szúr.

Legmélyen már a fájdalom az úr.

Fáj. Nagyítón nem érzékelhető,

mégis érzed. És sajnos ez a fő…

Beléd üszkösödik, gyötör. Fáj.

Kínzó jelenléte szívközépen talál.

Kínoz. Áttetsző kísértete kísért.

Szemet akar szemért. És vérért vért.

Aszalódásig űz, míg meg nem öl. Kínoz.

Torz lelkében zord átkokat hordoz.

Öl. Lassú mozdulattal tapos.

Közben csak egy vágy mardos…

elhajolni a szilánk elől. Öl.

De lelked bírja, romba nem dől.

Szúr. Tudhattad, hogy ott van.

Láttad is dühödt, gonosz sorsában,

zártan. Mégsem szemből támad. Szúr.

Fájdalmadra nő a sajnálat iránta. Ez az Úr.

Érintés

Érintés

Mint pille lebbent át egy titkos éjemen,

apró szárnyakkal siklott felém a végtelen,

éjkékbe merülő, szelíd fényű érzés.

Tán csak egy szellő volt az édes érintés.

Láthatatlan ködbe veszett a közel, s a távol

kinyílt. Szívemre rebbent egy kezdődő mámor,

nem átallván merészen lépegetni felém,

bódítón sejtetvén, valamit írni kíván belém.

Írt is. Oly szép melódiává kerekedtek sorai,

mint kiélt virágnak fordos, még lélegző szirmai.

Rejtjeleit megfejtvén az érzés megszállt.

Lágy érintése félelmeim közt megtalált.

Most már nincsen se félelem, se árnyak,

de tovább cirógatnak az édes lepkeszárnyak.

Belülről verdesnek, nem szabadulni vágyván,

csak egyetlen, örök, szerelmes szót kiáltván.

Tolvaj

Tolvaj

Fény után kutatva

suhansz át az égen,

szemeid pásztáznak

mindent lent a réten.

Szárnyad suhogása

lágy dallammá simul,

mígnem egy csillámra

sötét árnyad borul.

Nem gondolkodsz, lecsapsz

a vétlen áldozatra,

nem véletlen élsz úgy,

mint egy büszke szarka.

Életed a rablás,

nem számít, hogy lelkek

bánják ön-hős tetted.

Utadon tört szívek.

Ám ezek is ragyogók...

ha részenként meg is találod,

tán teljessé illeszted,

de össze nem ragasztod.

Öröm kúszik a torkodba,

lényed még többet áhít.

Ösztönöd egy: csak a lopás.

Másnak fáj, de téged csábít.

Befejezetlen

Befejezetlen

Fájón, zaklatottan kong bennem a semmi…

Szeretnék e pokoltól mielőbb távol menni.

Harcát megvívta a lelkem, mégis kiürültem.

Halottá lett minden: a testem és a szívem.

Bárcsak ez az egész egy rossz álom volna,

s az ébredés rántana vissza csatasorba…

De óhajom kevés. Magamban nyöghetem kínjaim,

és hiába nyeldesném, szétolvasztanak könnyeim.

Nehéz a búcsú. Túl mélyre ivódott belém az érzelem

eme színes kavalkádja. Ezt még az értelem

ezer hős oszlopa sem támaszthatja tovább.

Hiába vágyja minden porcikám, bár lenne még korább.

Korább, mikor érintésed lávává oldotta vérem,

mikor ölelő karodban úgy éreztem, hogy légzem.

Korább, mikor szökőárként zubogott fel vágyunk,

mikor pillanatok alatt fedett máglyává vált ágyunk.

Nem férkőzött burkunk alá soha a külvilág,

hol együttlétünk nyomán kinyílt a szívvirág.

Perzselnek az emlékek, s azt kívánnám újra,

csak még kicsit te is, gondolj velem a múltra.

Visszapörgetni nem lehet az idő kerekét,

csak megfogni a homályba vesző jövőnek kezét.

A köd még mindig itt ül rajtam, nem tágít.

Máshogy csinálnék mindent, de sajnos már nem számít.
Dadogó léptekkel haladok göröngyös pályán,

és igyekszem tanulni saját létem kárán.

Mégis, ha felnézek az égre, s szépre formázok egy felhőt,

reményem feléled. Még kicsit veled írom az időt.