Halál
Amikor csendet zengnek a fák,
és nihilt zúg az erdő a szélben,
ott állok a hegy gerincén ingón,
egy láthatatlan, üres semmi-térben.
Amikor nem hallom a zenét,
nem moccan dalra lelkem buzgón,
a szívem sem dobban fel, kihűlt,
egy rém közelg hirtelen morgón.
Áll előttem, szeme vérben forog,
reszket vágya, sötét, torzóteste
magasra tornyosul fölém.
Várom, sújtson le rám végre.
Ám egyszer csak elfúl hangja.
Nem érez bennem életet.
Csaknem vállát vonva fordul,
nem ad nekem megváltó végzetet.
Ha már a szörny sem fog megölni,
mert éhe gyengébb, mint a halál,
ha félelme elszakítja tőlem,
a halott létem ugyan mit vár..
Nekem már nincs más hátra, várok.
Várom a végső órát, percet.
Az orom rezg a talpam alatt,
még egyszer belégzem a csendet.
Aztán derül az ég, nap süt rám.
A felhők közt nyílik, mint a virág.
Váratlan erős zsivaj csendül,
élénkül körben-szét a világ.
Lemondok róla, mindről, mi lét,
becsukom magam, s vihar sóhajt.
Már csak a villámcsapást vágyom,
teljesítsen csak egy néma óhajt.
Amikor nem jön csapás, sírok.
Könnyem a sírom áztatja el.
A völgyben sziklák tolonganak,
az erőm letol, rájuk. Nem fel.
Majd mégis kard nyúl felém fentről,
ugrok, hogy rányársaljam magam.
S végre a szél is segít nekem,
segít, hogy véget érjen utam.
